Alvás

Ó bakker. Alig van időm, és egyszerűen... gráh. Túl gyors ez nekem, nem szeretem, hogy sosincs időm a normális pihenésre. És vicces az, hogy a nap eleje (ami este hatig tart) úgy vánszorog, mint valami tohonya csiga, a nap vége (este hat után egészen éjfélig... vagy még egy kicsit utána) szinte elsuhan! Idegesít, hogy nem tudom kipihenni magam, ezáltal írni is képtelen vagyok, és a végén eljutok arra a szintre, hogy MSN-re se vagyok hajlandó fellépni, mert "bassza már meg a sok hülye pittyegő ablak".

Persze, vannak itt jó dolgok is. Túl vagyok a szalagavatón, nem kell szombatonként korán kelnem.
Ami már kevésbé jó, az az, hogy hétfőn, 8:50-kor rutin vizsga. Hétvégén az elméletet fogom magolni, meg apámat csesztetem mindenféle a hülye kérdéssel. Nem akarok megbukni, kifejezetten nem akarok, mert már megvolt egyszer a 25 ezer, aztán most megint elment még egy a rutinra... jó, voltunk kint forgalomban, de egyelőre megmaradtam 3masban, és képtelen vagyok normálisan kormányozni... meg odafigyelni. Blah. Túl stresszes vagyok ehhez. Áhh. Lehet, hogy a rutin meglesz valahogy, de a forgalom... ha már a kormányt képtelen vagyok egyenesben tartani, akkor mi lesz a többinél? xD

Ja, és megbukok matekérettségin. Kész. xD Egyszerűen horror, nem akarom ezt. Mi a francnak matek? Mikor fogok én mindenféle hülye sorozatokat, meg egyéb szarságokat használni? Megmondjam? SOHA. Max, majd ha egyszer valaha lesz gyerekem, akkor lehet ő kérdez rá... de akkor irányítom máris az apjához.

És mennem kell matekra. Nem akarok. Fáradt vagyok. Itthon nincs kávéautomata, mint a suliban, hogy igyak egyet vezetés előtt. Tudjátok... az már nálam egy rituális időhúzás. Végzek 14:05-kor, vagy 13:05-kor, én meg megyek az automatához. Aztán kiérek negyedre és máris elszórakoztam egy negyed órát. xD Úgy is mostanában folyton ráhúzunk egy negyed órát, akkor meg? xD Jó, az én hibám, mert szarul vezetek. xD

Na mindegy. Ha egyszer meglesz a jogsim, akkor boldog leszek és anyámat majd néha elviszem a Tescoba. Saját kocsim meg lesz a soha napján. xD Áhh... de nem sazabad majd hozzászoknom az automata váltós autóhoz, mert nagyon meg fogom akkor szívni. Grr.

Legyen már július... xD

Damn it...

Utálom. Utálom, hogy mindig nekem kell lenni a toleránsnak, aki azt mondja, hogy "jó, legyen", aki kedvesen mosolyog és azt mondja, "dehogy baj", aki nem mondhatja el, hogy kicseszettül idegesíti, ha a másik épp valami olyat csinált, ami kicseszettül bántja, és a kedves másik nincs ennek tudatában... én meg csak mosolygok, azt mondom, "ugyan, nem velem akart kicseszni", csak nézek és várom, hogy legyen valahogy, miközben rágom magam, dühöngök, és aztán... nem tudom.

Hogy a végén mindig az lesz, hogyha egyszer kiállok magamért... hogy persze mindig én leszek a csúnya, rossz, gonosz, aki a hibás, akit lehet ezért csesztetni, aki... basszus. Miért nem tudom megvédeni magam? Miért nem tudok kiállni magamért? Miért van az, hogy tudom: nekem van igazam, mégse tudok jó indokokat mondani, mikor ott a pillanat?

Miért lesz mindig az a végén, hogy én vagyok a rossz, mikor tudom, hogy nem igaz? Miért nekem kell meghátrálni? Miért mindig én vagyok a toleráns, aki próbál normális lenni, aki próbál együtt érezni, aki végül megszívja, és utána felhánytorgatja magában?

Miért ne lehetne egyszer nekem igazam? Miért kell mindig nekem lenni annak a személynek, aki menekül a viták elől? Miért...

...és megint én vagyok az, aki azért, hogy ne legyen vita meghátrál. Tök mindegy, hogy én mit szeretnék. Olyan mindegy.

Annyira elegem van. A szalagavatóból, a vezetésből, a tanulásból, az emberekből... mindenből. Már megint abba a bizonyos képzeletbeli világomba vágyom, ahol magam vagyok, nincs senki csak én, és nem zavar senki. Magam, magam, magam... azt hiszem kezdek megőrülni. Mert milyen morbid már, hogy a saját életem a háttérbe szorul, mert csak az álomvilágomban élek? Hogy a suliban is azon jár az eszem, hogy "hú, ezt kéne írni, meg azt kéne írni, meg ez de jó játék lenne, meg az de jó játék lenne...".

Minden elhalványul. Vicces, hogy tudom, még a baráti kapcsolataimat se tudom normálisan megtartani. Látom ahogy tönkremennek, és semmit se teszek értük, csak fájnak. Annyira fájnak mikor eszembe jutnak. Hogy milyen fontos volt, mennyire szerettem azt az ember, milyen sok a közös emlék... és elment. Ő is itt hagyott.
Akkor ugyan, minek nekem szerelem?

Minek nekem a valóság?

Telepátia

Vicces. Tegnap kicsit röhögtem azon, hogy milyen vicces dolgokat tud összehozni az élet.

Épp Cthulhu címszó alatt kerestem dolgokat - pontosabban magyarul kerestem valami kiegészítőt, mert hát na, hátha találok valamit - mikor rátaláltam a Cthulhu Kitty-re. Vígan röhögtem rajta, mikor Réka rám ír, küld egy linket... Cthulhu Kittyvel. xD Semmi, előtte egy nyikkot nem beszéltünk se Cthulhu-ról, se Kittyről, mégis... na igen, kissé vicces volt, nekem legalábbis épp akkor az.

Mert mennyi az esélye az ilyesminek? Hát nem sok emberek.

A másik az, hogy a napokban eszembe jutott, hogy anyámnak itt a névnapja, és nem vettem még semmit. Igazából megmondta, hogy mit szeretne, de én elfelejtettem a könyv címét.
Épp oldalogtam oda hozzá, mikor megszólal: ugye nem felejtetted el a könyvet?
Hát bakker. xD Ahhoz képest, hogy erről a könyves dologról se beszéltünk semmit kemény egy hónapja... vicces.

Na meg, amióta a sulimba járok, most fogok először dicséretet kapni. Utolsó évben. Vicces, általánosban mindig kiemelkedő közösségi ember voltam, de a gimi lerontott. Tegyük hozzá, hogy szerintem az iskolám nem a legjobb... informatikaoktatásom ott el lett rontva, pedig általánosban emelt infós voltam, és terveztem is, hogy majd kezdek ezzel valamit... mára már lemondhatok erről. xD Vagy tanfolyam. Jó drágán. Jej.
Az olaszt meg megutáltatták velem, de az a helyzet, hogy akarok vele kezdeni valamit, ha már emiatt kellett plusz egy évet gimibe járnom. Ne legyen a semmiért. Fősulin/egyetemen be kéne célozni valami olaszos cuccot és nyelvvizsgázni. Meg majd angolból is. Meg valamiből valami szaknyelvvizsga. Az a gáz, hogy nem tudom pontosan mit takar, de az tuti, hogyha én diplomát akarnék, akkor kell egy alap nyelvvizsga, meg valami szaknyelvvizsga. Király.

Éééés az őszi szünet felér majd egy horrorral, de már mindegy, kezdek hozzászokni. Nárci mondta, hogy ne várjak sok jót az egyetemtől se, ott is szívni fogok folyton, tehát halál pozitív vagyok.

Emberek, valamit annak idején nagyon elcsesztünk ezzel a tanulás-munka-nyugdíjazás 70 éves korunkban-cuccal...

Sharlott asszonya

Van egy Yuki Kaori manga, amit nagyon szeretek (jó, több is van, na de na.). Valamikor újra kellene olvasni... a címe az, hogy Camelot. Rövid kis történet, de engem megfogott. Ott tűnik fel ez a vers, mely a Sharlott asszonya címet viseli. Szerintem sokan tisztában vannak vele, hogy szerény személyem középkor-buzi. Mindig is hihetetlen érdeklődéssel vártam az óvodában az alvás előtti mesét a királyfiról, a hercegnőről és a sárkányról... imádtam elképzelni azokat a hatalmas várakat, azokat az estélyeket... de nem akarnék ott élni, mivel az én középkor elképzelésem túlságosan is egybefonódik a varázslatokkal. Mármint... ha valóban léteztek volna akkor mágusok, meg sárkányok, meg egyebek, akkor imádnék ott élni, de az a szomorú igazság, hogy nem voltak. Pedig szép lenne... nincs érettségi, nyelvvizsgák és idegesítő láthatatlanság érzet. Vagy... lehet ez utóbbi akkor is meglenne.

Átkozottul semmilyen

Ó igen, a régóta várt bejegyzés. El se hinnétek mennyi, de mennyi piszkozatot mentettem le, és végül nem publikáltam... hát sokat. Most mégis írok, mert... csak. Lehet hisztis picsának nézni, de nagyon nem tud érdekelni. Én blogom, akkor és arról nyígok, amiről akarok. És kész.

El se hinnétek mióta vágyom arra, hogy legyen egy meglepetésbulim. Emlékszem, mennyiszer "utáltam" egy csomó embert, akinek összejött, azokat meg végképp akiknek többször is. Mindig visszatartottam a fanyar mosolyt, ami arcomra kívánkozott. Persze, szeretek én adni, nem erről van szó. De néha annyira rossz, hogy persze, azok az emberek, akik nem vágynak ilyesmire, azoknak mindig összejön. Nekem? Ugyan már.

Tudom, ez is egy ugyan olyan szeptember 13 lesz, mint a tavalyi. Megint vagy az ágyamon fetrengek és figyelem a plafont, vagy épp a gép előtt ülök... és az a bizonyos 18:43 perc akkor jön el, mikor nem is figyelek, majd mikor észreveszem, hogy hoppácska, már elmúlt... jutalmazhatom az egészet egy halk sóhajjal.

Oké, lehet eléggé hülye hozzáállás az, hogy arra vágyom: mások szervezzenek nekem bulit. Tavaly is lehet lett volna lehetőségem, hogy összeszervezzek valamit, de nem tettem. Mert... nem tudom. Volt egy kis reménykedésem, hogy talán esetleg lesz valaki más, aki ráérez. Néha olyan rossz, hogy az ember konkrétan próbálja a szülei, vagy valaki másnak a szájába rágni, hogy akar valamit... de persze vagy nem kapcsol, vagy nincs kedve hozzá.
Annyira reméltem, hogy valakinek eszébe jut, hogy azt a nyamvadt tizennyolcadikat valamiképpen máshogy akarom megünnepelni. Elvégre papíron ez épp azt jelzi, hogy végül is túl vagy a gyerekkoron. Végül nem lett semmi. Én pedig a fogamat szívogatva néztem, ahogy a többiek összehoznak valamit, vagy valaki összehoz nekik valamit. És igen, szar látni, hogy másoknak végül is összejön, nekem meg nem. Igen is rossz érzés. És igen is rossz az a tudat, hogy ez a francos tizenkilenc is ugyan olyan egyhangú, és átkozottul semmilyen lesz, mint a mostanában lévő összes születésnapom. Kapok egy kis pénzt, aminek örülök, eljönnek a rokonok, ami bizonyos szempontokból jó, mások is adnak ajándékot... de valahogy annyira reménykedtem tavaly, hogy az a bizonyos tizennyolc valamiféleképpen más lesz. Most már nem merek reménykedni, hogy a tizenkilencedik tartogathat meglepetést. Ugyan, mégis mit?

Még annak idején Berni ültette a fülembe a bogarat, mikor az ő 19. születésnapját ünnepeltük. Akkor mondta azt, hogy számára a 19 olyan semmilyen szám. Már nem lehetsz gyerek többé, és még 20 se vagy. Mintha egy lötyögő híd közepén állnál. Ami kicseszettül egyhangú. Valahogy van egy olyan érzésem is, hogy ez az év maga lesz a pokol. Mármint az iskolaév. Ahogy telnek a napok egyre inkább felfordul a gyomrom és nem akarok felkelni az ágyból. Meg akarok maradni abban az átkozott kis álomvilágomban, ahol nem zavarnak olyan gondok, hogy érettségi, nyelvvizsga, dolgozatok, születésnapok, pénzhiány, hogy képtelen vagyok találni valakit, akibe érdemes lenne beleszeretni, vagy ha nem is szeretni, akkor valakit, aki érdemes lenne arra, hogy vágyódjak utána... de ha ez meg is történne, akkor is a srác egy lehetetlen álomkép számomra. Egy kicseszettül távoli álomkép.

Nincs kedvem ehhez az egészhez. Csak be akarok gubózni, vagy csak egyszerűen végre valahogy kibeszélni magamból az összes szart, ami nyomja a lelkem. De néha már az a rossz, hogy úgy érezem, hiába beszélem ki magamból, hiába írom le, vagy akármi... még mindig rosszul érezem magam, még mindig ugyan azok a szarok aggasztanak, és reménytelenül egyre mélyebbre zuhanok a hülye önsajnáltatás gödrében.

És most megint elszégyelltem magam. Hogy hülyeségek miatt szenvedek. Hogy inkább örülnöm kéne annak, hogy kapok egyáltalán ajándékot, mert másoknak erre nem telik. Hogy akadnak barátaim, akikkel tudok beszélgetni a gondjaimról. De... de... a fenébe is, nem vigasztal az, hogy másnak rosszabb mint nekem. Nem tud megnyugtatni, nem tud... zavarni. Én is ugyan olyan szemét énközpontú vagyok, mint a többi ember.

És... áhh. Mindegy.

Galex, Gabson... Gabey?! - azaz a Gabrielista aranykor

Tudom. Rég írtam. Nagyon régen. Ezt tudjátok be lutaságomnak, újult szerepjátékos aktivitásomnak és az iskolának. Most is angolt kellene tanulnom, vagy fizikát, de helyette itt írogatok. Értékeljétek nagyra ezt.

Mi is történ ez idő alatt? Nem sok. Még élek. Nem igazán látok semmi olyan hatalmas dolgot, amit meg kellene osztanom az eltet hónapokból, ami bármi szempontból nagy hatással lenne az olvasóra. Mert az, hogy voltam Bécsben, vagy hogy holnap ismerkedek meg az új olasz magántanárommal... nos... ez mennyivel vinné előbbre bármivel is mások hétköznapját? Semennyivel.

Talán inkább ki is térnék a címre, hogy miért is ez, mert bizony ennyiből nem igazán lehet leszűrni a lényeget.

Igen, jól sejted, megint egy szerepjátékos maszlagnak lehetsz szemtanúja. Bizony. Ha unod már, akkor lapozz.
Tehát. Először megemlíteném azt a számomra furcsa felfedezést, hogy mennyivel több lány van, aki a fórumokon részesíti előnyben ezt a játékot, míg a papíros kivitelezést inkább a fiúk körében elismert. Csak figyeljetek meg egy fórumos szerepjátékos honlapot, biztos, hogy a játékosok minimum 60%-a lány. Persze ez alól kivételt képeznek talán a Star Wars-os honlapok, bár ki tudja. Arrafelé én ritkán fordulok meg, így azon a színtéren eléggé nehezen nyilatkozhatok.

De mégis, valahogy számomra ez furcsa. És az is meglepő számomra, hogy én is inkább a fórumosdit részesítem előnyben, mint a papírost. Hogy miért? A fórumos játéknál nekem mindig van egy olyan érzésem, mintha egy regényt írnék. Csak persze nem egyedül. Több időm van megfontolni, hogy mit is teszek majd, hogyan reagálok a többiek tetteire, hogyan is reagálna az ott játszott "én".
De mégis, mi a jó a papíros kivitelben? Nem is tudom... én mikor néha napján összegyűlünk egy-két baráttal, akkor nagyon sokat tudunk nevetni bizonyos helyzeteken. Nem feltétlen vesszük olyan véresen komolyan a játékot - nem mintha a humor nem fordulna elő a fórumos játékainkban. Csak a papírosban valahogy könnyebben jön ki a dolog... legalábbis nekem mostanában így megy.
Milyen távoliak már azok az idők, mikor a tini vérfarkas tartotta rettegésben a kisdiákokat, ami ellen csak egy repkedő olló volt a mentsvár és mikor még "nem colt szerencsém dridához" (aki nem érti: direkt írtam el, régi történet). Rég volt. Emlékszem, akkoriban sokszor inkább a humort részesítettem előnyben játékaimban, nem a realitást. Mára ez már változott. Papírosban jobban kivitelezem agyament énemet, mint fórumon. Mostanában inkább karaktereim égő helyzetbe hozása a "menő".

De még mindig nem tértem a lényegre. Kedves volt magyartanárom is kitért erre az esszémnél, hogy kicsapongok, nem térek a tárgyra. Pedig én csak normálisan akartam vázolni a helyzetet. Na mindegy, legközelebb ha visszajön, kap majd két sort, aztán majd ha azt mondja kevés, majd a képébe nyögöm, hogy "Ön akarta, hogy lényegretörő legyek.". Igen, valóban nem kedvelem azt a nőt. Őrült kötelezőolvasmány mániákus.

Ó, igen, megint eltértem, bizony-bizony. De most legalább valamennyire azok is kielégültek, akik az én csodás hétköznapjaimra kíváncsiak, kaphattak egy kis szemelvényt a dologból.
Tehát akkor vágjunk bele:
Nem sokszor fordult elő, hogy többen szerették volna egy karakterem. Igazából én se szeretem mindig őket. Vicces az, hogyha regényt is írok, nincs meg bennem az a szeretet, amit másoknál olvasok. Hogy úgy tekintenek hősükre, mint mondjuk saját gyermekükre. Bennem ez nincs meg. Bár mély utálatot eddig egy karakterem iránt se éreztem, csak néha már unalmat. Ilyenkor lett az, hogy vagy abbahagytam a regényt, vagy abbahagytam azt a szerepjátékot, esetleg karaktert váltottam.
Konkrétan jó, ha egy-két lány karakteremet szerettem. Egy időben Íriszt is szerettem. Ezért is rázhatott meg annak idején annyira, mikor egy "kedves" ismerős értelmetlen halálát írta meg... jó, nem volt annyira értelmetlen, hisz így egy másik egyednek adtak életet, de mégis úgy éreztem akkor, mintha valaki számomra fontosat gyaláztak volna meg. Lehet hülyén hangzik, hogy túl komolyan veszem, de sajnos akkor ez volt az igazság. Mert nem épp a legszebb módon halt meg. Egyszerűen undorodtam az olvasmánytól, mikor a kezembe jutott, bár nem sírtamm vagy ilyesmi, de a gyomrom majdnem felfordult.
Néhány ismerősöm akkor megtiltotta a mű írójának, hogy ezt megossza velem. Pontosabban két író volt, de az egyikre annyira akkor nem haragudtam... ismertem őt, tudtam róla, hogy nem az ő agyament ötlete volt az egész... mondhatni az események áldozata volt ő is. Vagy csak épp védőbeszédet gyártok a számára? Mindegy is.
A lényeg az, hogy azaz író, akit akkor nagyon is megvetettem (és néha ma is megvetek) képes volt előttem hangoztatni, hogy "hamarosan úgy is meghalsz", meg ilyesmi. Döbbent voltam, nem értettem. Persze sejtettem, hogy nem rólam van szó, hanem Íriszről, de akkor is.
Végül aztán kutatni kezdtem és mindenféle összekötetés árán megszereztem a "remekművet". Már akkori tizen... mennyi idős voltam akkor? Talán olyan tizenöt-tizenhat között, akkor még aktívan játszottam ott. Tehát már akkor feltűnt az a nagyon silány fogalmazás, bár mit várunk, két szerepjátékos összeszerkesztett játéka volt, ne számítsak nagy minőségre, főleg nem attól a bizonyos embertől. Elolvastam és rosszul voltam. Mert hiába a rossz fogalmazás, mégis olyan átkozottul megalázó módon ölték meg Íriszt, olyan átkozottul... rosszul. Ő volt akkor rég a lekidolgozotabb karakterem, nevezném őt talán a legelső igazi karakteremnek is. Voltak előtte szánypróbálhatások, de akkor kezdtem el igazán átgondolni minden cselekedetem vele és a vége felé úgy megírni a reagot, hogy ne én reagáljak, hanem Írisz. Tudom-tudom, már megint pszichopatának tűnök. Igen, átlényegülés, pontosan.
Végül persze őt is meguntam és került a süllyesztőbe.
Ugyan ez a hely volt, ahol az első fiú karakteremet hoztam. Neki volt először nagyobb érdekéődő közönsége. Akit nem azért szerettek, merthogy én vagyok a user, hanem azért, mert vicces volt, érdekeseket lehetett vele játszani és ez meghozta nekem a kedvet a játékhoz. Egy őrült volt, valóban. Egy kis részem volt benne, na meg egy olyan rész, amilyen férfit magam mellé el tudnék képzelni. De mint mondtam, csak egy kicsi. Vincent-ben inkább a humorát is az ego-ját szerettem, azt, hogy minden nővel kikezdett... az is vicces volt, de mint barátnője, nem igazán élvezném.
Aztán ott volt Sebi. Őt annyian nem kedveték, igazából őt csak én szerettem, de nem is bánom. Miközben Vinnie egy nőcsábász nagymenő volt, Sebi mondhatni Gabriel előfutára lehetett. Nem az a társasági ember, de mégis, jelentősége van, jóképű, szőke (ez egy fontos szempont xD), és... igazából benne is megvolt az a kicsi nőcsábász hajlam, de nem annyira, mint a jövendő Gabe-jénél.

Aztán... felhagytam a szerepjátékkal, jó hosszú időre. Jó, voltak máshol karaktereim, de nem igazán játszottam, vagy ha meg is tettem, akkor inkább lányt hoztam. A lány karaktereket nehezebben szeretem meg, talán abból az pokból, hogy én is lány vagyok, na meg talán azért, mert fiú-testvér-komplexusos vagyok, hiába nincs.

Aztén jött egy újabb honlap, ahova már vagy hatezer karaktert csináltam... és akkor született meg az első Gabriel. Már nem is tudom miért csináltam meg. Csak úgy... jött. Eleinte csak Rékával csorgattuk a nyálunkat, mert hogy "Ááá, a karakterképe Boyd Holbrook, wááá", meg hogy "megBoydulunk tőle" és a többi hasonlóan érdekes poén... aztán jött a folytatás, mikor azon a bizonyos honlapon még náhányan kezdtek érdeklődni iránta, pedig előtörténete nem volt akkora nagy szám. Gabe akkoriban csak egy 1950-es évek táján született feltörekvő színész volt, aki vágyta ez elismerést, aki megvetette a nőket, mert családtagjai hát nem éppen a legszebben bántak el vele, hogy szépen fogalmazzak... de mindent összevetve, akkor is megvolt már valamennyire. Csak akkor még talán kevésbé volt nimfomán. Vagy lehet akkor is az volt, csak én átsiklottam felette, mivel éppen hogy csak azt kellett eljátszanom, hogy miként áll ellen, miként mond nemet és adja a hideget valaki másnak. Nem az volt a célja, hogy ő hódítson meg valakit.

Aztán ott nem játszottam tovább... és új honlap. De ott más követelmények, előtörténet átírás. Bár volt egy kisebb affér a karakterkép ügyileg, de rosszul is lettem volna, ha nem Boyd lett volna az avatarképe. Gabriel nem Gabriel, ha nem Boyd a képe.
És megírtam az új előtörténetet, ahol már az 1600-as években látja meg a napvilágot, mint egy alkoholista apa gyermeke, ki csak azért nősül újra, hogy legyen pénze... de ezzel megkeserítve fia életét. Aki mikor végre megszükik a családjától, hogy színész lehessen... hát, végül egy újabb csalódás vár, kiderül, hogy sok ember számára többet ér a pénz, mint a... szerelem? A nő részéről nem igazán nevezném annak.
Majd mikor újra rendben mennének tovább a dolgok... nos igen. Mostanában többre értékelem a tragikus végkifejleteket, mint a megható happy end-eket. Ezért van hányingerem bizonyos művek végétől, amik szinte már csöpögnek attól a hihetetlenül boldog végkifejlettől. Szerintem nem kellene példálóznom, de... jelenleg is van egy történet, ami "felkavarja" az én érzelmi világomat. Lehet főleg azért, mert nem tetszik...

Tehát. Adott nekünk egy pasi. Aki bizony meleg. És mit ír az író? Persze, hogy őt választják ki arra a "nemes" feladara, hogy háremben éljen egy csomó nővel, hogy aztán ő legyen majd az új nemzedékek atyja. Hát csudajó. Ezt talán túl is élném... egészen addig, amíg az amúgy meleg pasi rá nem jön, hogy ő valójában nagyon is hetero és hogy szerelmes az egyik nőbe és fú, szerelem mindörökre... piff. Könyörgöm. Hol látott már valaki ilyesmit, hogy az amúgy ekte meleg majd rögtön hetero lesz, minden... utóhatás nélkül?
Már megint jön az általános nőnevelés, miért sokak vállják... vagy inkább ez belénk van kódolva... azaz mi azt hisszük, hogyha kifogunk a fiúk közül egy nehezebb esetet... nos... akkor majd persze mi leszünk azok akik megváltoztatjuk! Hogy ó, biztosan meg fog változni, mivel szeret/hatással vagyok rá/rá fog jönni, hogy ez íhy jobb... persze.
Két végletet ismerek: a pasi egyáltalán nem változik, ugyan úgy csinálja a rossz szokásait, mondjuk nőzik még a barátnője mellett... azaz lelki törés, stb. Vagy a másik eset, mikor ekte papucs lesz belőle.
Oké, vannak köztes esetek, de én most konkrétan a nehéz esetekről beszéltem, nem azokról, akiknem egyszerűen csak az a gondja, hogy nem hajtja le a vécéülőkét pisilés után.
Tehát gáááhhh... sok író remekül ért hozzá, hogyan rontson el egy amúgy jó karaktert. Nem mintha én olyan tökéletes lennék.

Éééés igen, megint eltértem a tárgytól. Gabriel-nél tartottam, ugye? Nos... azt hiszem neki máris nagyobb érdeklődési köre van. Persze még mindig nem akkora, mint annak idején Vincent-nek. Neki... hát sokan szerették, azt hiszem. Gabe iránt egyenlőre kemény öt fő érdeklődik, de nekem már az is tömeg... mutatja, hogy nem annyira gáz karakter.
Bár most az a vicces, hogy van egy hozzá igen szorosan kapcsolódó karakter. Én konkrátan lemondtam arról, hogy valaki is megalkossa Thea-t... erre most kettő is. Persze, annak fogom adni, aki előbb jelezte a dolgot, elvégre... de vicces volt. Így legyen ötösöm a lottón, ahogy észrevettem a PM-et a levelesládámban.

És mi is ez a Galex, Gabson és Gabey? Gabriel-Alex, Gabriel-Jackson és Gabriel-Zoey... drága édes kis halandószolgám utolsóként. Bár akkor még mondhatnám, hogy Gabenus... mert Gabriel-Magnus... csak Magnus novelláját meg kellene írnom. Mikor egyik barátnőmnek felvázoltam a történetét, közölte velem, hogy én előző életemben egy elborult agyú gyilkos voltam. Aki kínzott másokat. Én ezt annyira nem hiszem. Néha túlságosan is empatikus vagyok. Néha meg nem. Tehát ki tudja. Lehet gyilkos voltam, empátiával... és empatikusan élveztem mások kínját. Milyen jó...

Minusz sokadik nap, majdnem egy héttel a nap után...

Hogy tudtam, hogy nem fog összejönni... na mindegy is. Most se tudom, hogy mi a fenének írok, mikor valami teljesen méshoz kéne összeszednem a gondolataimat, de egyszerűen... megint elértem azt a remek pontot, amit mostanában sokszor: képtelen vagyok írni. Ülök a gép előtt, nézem az üres Word ablakot és várom, hogy az ihlet jöjjön... mert ötlet van, de képtelen vagyok leírni. Azaz úgy leírni, hogy úgy érezzem tényleg jó lett. És ez idegesít, baromira idegesít.
Mert az ötlet mindig megvan, egyik például egy nagyon unalmas biológia órán jött... azóta minden biológia órán azzal heccelem Kati barátnőmet, hogy "Na akkor most megint gondolkozzunk V. László nemi életéről". Most jönne ugye a remek kérdés, hogy mégis nekem mi közöm van V. László nemi életéhez és persze, hogy milyen beteg elme gondolkozik ilyenekről, miközben a biológia tanár épp a szár fontos funkcióiról karattyol. Nos, ez egy remek kérdés. A válasz már megint a Laborc történetre fog fókuszálni, mert egy jó ideig sikerült csak annak szentelnem magam. Sajnos a tény az, hogy a teljes történet megvan a fejemben... azaz a fontosabb momentók. De vannak bizonyos részek, amiket részleteznem kellene... azok meg általában akkor jönnek, mikor épp írok. De ha nem tudok írni, akkor nem jönnek és gáz van.

Mindegy is, most inkább arról kéne regélnem, hogy születénap... és nem nagyon megy. Megvolt. Kaptam ajándékokat, meg minden, de semmivel se volt másabb, mint annak előtte. Talán több lóvé állt a házhoz, de ezen kívül ugyan ott vagyok, mint annak előtte.
De ez a hét kész kínszenvedés volt, a legjavából. Biológia órákon folyamtosan Laborcos dolgokon agyaltam, azaz volt 3 órám erre, meg ezerrel rettegtünk a péntektől, mivelhogy a drága tanárnőnk hétfőn bejelentette, hogy ő nem mondta, hogy a hétvégét is megadja, tehát péntekre el kell olvasnunk az Aranyembert. Szerintetek én addig mennyit olvastam belőle. Semennyit? Teli találat. Így mikor kiszámoltam, hogy napi 106 oldalt el kéne olvasnom abból a könyvből (mellékes megjegyzés: azért ennyit, mert nagy lapok, kicsi betűk... húdejó -.-), már rögtön sejtettem, hogy ez így nem fog menni. Képes vagyok 106 oldalakat olvasni egy délután, ezzel nem lenne gond. De csak azokat a könyveket, amik valóban érdekelnek és megfognak. De el kell mondjam, én nagyon nem szeretem Jókai stílusát. Valóban érdekes is lehetne a könyv, de... gyűlölöm, hogy annyit részletez. Hogy minden egyes pontját leírja a helynek... remek, szép dolog, de túlzásba viszi. Mire végigolvasok egy ilyen bővebben kifejtett részletezést már rég nem emlékszem az elejére, mert vagy hatszor elaludtam alatta. Nevezzetek kultúrálatlannak, vagy aminek akartok, de én a mai fejemmel nem szeretem az Arany embert. Életemben egy kötelező olvasmányom volt, amit szerettem, azaz Anyegin volt. Most még mondhatnátok, hogy na de mi van a Robinsonnal, meg a Candid-dal... hát, én azokat nem olvastam, mert nem volt kötelező. De szet hiszem, egy nap beiktatom, mint ahogy a Faustot is. Azaz megpróbálom.
Jó, annak idején még belekeztem az Arany virágcserépbe is. Érdekes lehetett volna. De ott is irritáltak bizonyos írói dolgok. Ott szó szerint az volt, hogy egyszerűen a falnak mentem, mikor "ha te lennél ott kedves olvasom, akkor te biztosan ezt és azt tennéd, de nem, te nem vagy ott, hanem a szereplőm, aki épp elcseszi magának az életét". Jó, nem ilyen fogalmazásmódban, de valami hasonló. A legtöbb ilyen kötelező olvasmánnyal manapság már az a gond, hogy nem abban a stílusban íródik, ami lekötné az embert, azaz a tizenéves diákot. Jó, egyik ismerősöm erre azt mondta, hogy ezzel az erővel azt is mondhatnám, hogy csináljanak képregényeket a kötelező olvasmányokból és tudjátok mit? Talán nem is járnánk olyan rosszul. Vagy legalább hangoskönyvben kiadnák őket. Akkor leülsz, csinálsz egy jó kis teát, vagy begyújtasz egy vízipipát, vagy elkezded dögönyözni a házicicát... vagy tudom is én mit teszel, de mégis hallgatod és valamennyi csak rád ragad. Persze, ezzel elvesszük az olvasás élményét. De ha egyszer nem élmény az, amit olvasol, hanem kínszenvedés?

Hm, térjünk vissza az iskolára. Tehát ez a hét. Hm, hát akkor kezdett még borzalmasabbá válni, mikor szerda este elkezdett baromira féjni a torkom és csütörtökre egy boldog torokfájás tulajdonosa lehettem. Elképzelhetetlenül élveztem az órákat, meg az általános rettegést, hogy nehogy kihívjanak felelni, mert a tanárt baromira nem fogja éredeklni, hogy fáj a torkom, akkor is felelnem kell. Aznap még az ortopédiára is elmentünk és hogy remek legyen, a doki közölte, hogy ebben az évben csak fél évre kapok felmentést és ha minden jól megy, 2010-ben már részt vehetek a tesiórákon. Nos, szerintetek mennyire örültem ennek a hírnek? Hát baromira nem, ja. Reménykedek, hogy legalább a gyógytesire rá lehet venni az orvost, mert szerény személlyem mindig is utálta a tesiórákat. Na jó, általános alsóban nem, de aztán felsőben egyre többször jöttek ezek az átkozott labdajátékok, én pedig "felém replülő labda"-fób vagyok, tehát... könyörgöm, inkább a gyógytesi péntekenként, mint normál tesi...

Na mindegy, a lényeg az, hogy csütörtökön túléltem a matekdogát és az angolt is, az más kérdés, hogy arról álmodtam, hogy mind a kettő egyes, sőt, még beszerzek valahogy egy történelem karót is... háh, fő az optimizmus.

Ha már optimizmus... napokat szenvedtem vele, hogy a torrent leszedje az Odaát negyedik évadát. Mikor lejött, örömkönnyeket sírtam majdnem, mert majd megevett a kíváncsiság, hogy ugyan mi történhetett Deannel, mikor... egy bizonyos jelenettől kezdve a hülye magyar felírat elkezdett csúszni... és bármilyen felíratot leszedtem és bárhonnan próbálkoztam még leszedni a videót... mindenhol pont ugyan ott csúszott. Azt hittem, ott fogok agylobot kapni. Fenébe is, hogy én nem tudok felíratokat időzíteni. xD

Pénteki napom is egy remek élmény volt. Pénzügyi alapismereteken képtelen voltam aludni, mivel túl elől ülök, ezért hát az értelmes bambulásnál maradtam, meg hagytam, hogy szálldossanak a gondolataim mindenféle hülyeségről.
Aztán dupla magyar. Nincs tanár, marad az Aranyember olvasás... élmény volt. Egy idő után feladtam és helyette aludtam a padon.
Fizika... hát fú. Azt hiszem akkor vesztettem el teljesen a normális gondolataimat és elkezdődött a nagy út, azaz egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos "mélyponthoz", mikor a hülyeség megállíthatatlanul tör fel és nincs megállás.
Töri óra előtt például a törifüzetemmel ütlegetlem Katit, miközben mondtam fel a törit, tarkítva némi káromkodással, értetlenséggel... meg egy adag hülyeséggel. Hála a jó égnek már nem nagyon emlékszem, miket hordtam össze, de sírva röhögtem rajta.
Aztán rohangálhattam egy sort otthon, hogy utána elkéssek a Westendből, ahol Katival meg Kapossal találkoztam, hogy megnézzem a Brünot. Hiba volt. Eleve nem akartam megnézni (ezért reméltem, hogy jön még valaki, aki szintén nem akarja megnézi és akkor én azzal a személlyel nézhettem meg volna valami mást), de végül úgy döntöttem, hogy mozi ünnep, most 500 forint kiadásba nem halok bele. Hát... ez a film egyszer se volt megnézhető, már az első 10 perc utén erős késztetést éreztem, hogy elhagyjam a mozitermet. A legviccesebb dolog egyedül a mozi előtt történő jelenet volt... beültünk Kaposékkal a helyünkre és szóbajött egy osztálytársunk, akit én nagyon nem kedvelek, kit Nándinak hívnak. Kapos mondta, hogy szerinte jófej... én meg elkezdtem mindennek lehordani a srácot, jó trágár kifejezésekkel, mert valami miatt mostanában nagyon eleresztettem magam ezen a téren, lehet azért, mert folyamatosan bágyadtnak és hullának érzem magam... azaz ezerrel szídtam, mikor az előttem ülő srác megszólal... "Bocsi... de engem is Nándinak hívak". Hát, én ott szakadtam a röhögéstől, mire Kapos benyögi persze, hogy "Ki szólt hozzád?". Én a döbbenettől utána nem tudtam mit szólni, de azért kicsit... hm. Ezután azon röhögtem, hogy Kapos milyen egy... hogyan fogalmazzak? Nem tudok szavakat adni ennek. Kapos az Kapos. Most a legfelelő szó, ami eszembe jut ez egy igen trágár kifejezés, én legalábbis mindig ezzel tudom le magamban Kapos cselekedeteit. Pöcsfej.

Na mindegy, ma meg a Petőfi csarnok előtt sétáltattuk Mitsuko patkányait, meg Anita kutyáját... elvoltam vele, csak hiányoltam az Animecon fílinget. xD Na igen, mostmár ha Petőfi Csarnok, akkor Animecon... jó, a mostanit nem élveztem annyira, mivelpénzem se volt és Mitsuko nélkül nem volt ugyan olyan.
Aninita kutyáját kellett sétáltani, mert ő meg megy valami fodrászsuliba és be kellett íratkozni... meg felkért, hogy legyek majd az egyik póbababája... bevállaltam, legalább értelme is lesz annak, hogy most újra növesztem a hajam. Mert most eléggé rövid, legalábbis a régebbi hátközépig érő hajamhoz képest a mostani vállamig se érő... de kíváncsi leszek, már alig várom, hogy legyen valami új frizurám. A végén még Anita lesz az én személyes fodrászom... hacsak nem rontja el a hajam. Tehát vennem kell valami jó sapkát. xD

Térjünk vissza a mára... bár semmi olyan nagyon érdekes nem történt, csak életemben először láttam a Kaptárt, és nagyon tetszett a zenéje, csak egy idő után unalmas volt, mert az elején vagy 20-szor kellett meghalgatnom, mert Mitsuko meg Anita rendezkedtek, én pedig addog a szobában üldögéltem és megpróbáltam beindítani a pipát...

Még írni akartam valamit, de elfelejtettem... na mindegy. Már így is eléggé terjedelmes amit írtam. Inkább most leülök, hogy tovább agyaljak néhány dolgot, meg kifejtsem a horrorfilmmel kapcsolatos nézeteimet barátnőimnek. XD