Ó igen, a régóta várt bejegyzés. El se hinnétek mennyi, de mennyi piszkozatot mentettem le, és végül nem publikáltam... hát sokat. Most mégis írok, mert... csak. Lehet hisztis picsának nézni, de nagyon nem tud érdekelni. Én blogom, akkor és arról nyígok, amiről akarok. És kész.
El se hinnétek mióta vágyom arra, hogy legyen egy meglepetésbulim. Emlékszem, mennyiszer "utáltam" egy csomó embert, akinek összejött, azokat meg végképp akiknek többször is. Mindig visszatartottam a fanyar mosolyt, ami arcomra kívánkozott. Persze, szeretek én adni, nem erről van szó. De néha annyira rossz, hogy persze, azok az emberek, akik nem vágynak ilyesmire, azoknak mindig összejön. Nekem? Ugyan már.
Tudom, ez is egy ugyan olyan szeptember 13 lesz, mint a tavalyi. Megint vagy az ágyamon fetrengek és figyelem a plafont, vagy épp a gép előtt ülök... és az a bizonyos 18:43 perc akkor jön el, mikor nem is figyelek, majd mikor észreveszem, hogy hoppácska, már elmúlt... jutalmazhatom az egészet egy halk sóhajjal.
Oké, lehet eléggé hülye hozzáállás az, hogy arra vágyom: mások szervezzenek nekem bulit. Tavaly is lehet lett volna lehetőségem, hogy összeszervezzek valamit, de nem tettem. Mert... nem tudom. Volt egy kis reménykedésem, hogy talán esetleg lesz valaki más, aki ráérez. Néha olyan rossz, hogy az ember konkrétan próbálja a szülei, vagy valaki másnak a szájába rágni, hogy akar valamit... de persze vagy nem kapcsol, vagy nincs kedve hozzá.
Annyira reméltem, hogy valakinek eszébe jut, hogy azt a nyamvadt tizennyolcadikat valamiképpen máshogy akarom megünnepelni. Elvégre papíron ez épp azt jelzi, hogy végül is túl vagy a gyerekkoron. Végül nem lett semmi. Én pedig a fogamat szívogatva néztem, ahogy a többiek összehoznak valamit, vagy valaki összehoz nekik valamit. És igen, szar látni, hogy másoknak végül is összejön, nekem meg nem. Igen is rossz érzés. És igen is rossz az a tudat, hogy ez a francos tizenkilenc is ugyan olyan egyhangú, és átkozottul semmilyen lesz, mint a mostanában lévő összes születésnapom. Kapok egy kis pénzt, aminek örülök, eljönnek a rokonok, ami bizonyos szempontokból jó, mások is adnak ajándékot... de valahogy annyira reménykedtem tavaly, hogy az a bizonyos tizennyolc valamiféleképpen más lesz. Most már nem merek reménykedni, hogy a tizenkilencedik tartogathat meglepetést. Ugyan, mégis mit?
Még annak idején Berni ültette a fülembe a bogarat, mikor az ő 19. születésnapját ünnepeltük. Akkor mondta azt, hogy számára a 19 olyan semmilyen szám. Már nem lehetsz gyerek többé, és még 20 se vagy. Mintha egy lötyögő híd közepén állnál. Ami kicseszettül egyhangú. Valahogy van egy olyan érzésem is, hogy ez az év maga lesz a pokol. Mármint az iskolaév. Ahogy telnek a napok egyre inkább felfordul a gyomrom és nem akarok felkelni az ágyból. Meg akarok maradni abban az átkozott kis álomvilágomban, ahol nem zavarnak olyan gondok, hogy érettségi, nyelvvizsga, dolgozatok, születésnapok, pénzhiány, hogy képtelen vagyok találni valakit, akibe érdemes lenne beleszeretni, vagy ha nem is szeretni, akkor valakit, aki érdemes lenne arra, hogy vágyódjak utána... de ha ez meg is történne, akkor is a srác egy lehetetlen álomkép számomra. Egy kicseszettül távoli álomkép.
Nincs kedvem ehhez az egészhez. Csak be akarok gubózni, vagy csak egyszerűen végre valahogy kibeszélni magamból az összes szart, ami nyomja a lelkem. De néha már az a rossz, hogy úgy érezem, hiába beszélem ki magamból, hiába írom le, vagy akármi... még mindig rosszul érezem magam, még mindig ugyan azok a szarok aggasztanak, és reménytelenül egyre mélyebbre zuhanok a hülye önsajnáltatás gödrében.
És most megint elszégyelltem magam. Hogy hülyeségek miatt szenvedek. Hogy inkább örülnöm kéne annak, hogy kapok egyáltalán ajándékot, mert másoknak erre nem telik. Hogy akadnak barátaim, akikkel tudok beszélgetni a gondjaimról. De... de... a fenébe is, nem vigasztal az, hogy másnak rosszabb mint nekem. Nem tud megnyugtatni, nem tud... zavarni. Én is ugyan olyan szemét énközpontú vagyok, mint a többi ember.
És... áhh. Mindegy.
