2. nap - Hol szeretnél lenni 10 éven belül

2. nap - Hol szeretnél lenni 10 éven belül

Matthew Gray Gubler ágyában, mellettem ő, meg Jared Leto, de még Ian is beszállhatna, meg még... na jó, fordítsuk komolyra a szót!
Hol is lennék. Most ez mondhatnám, hogy eléggé tág fogalom, elvégre tekinthetjük ezt helyszínnek is, de akár munkának, vagy más, kreatív agyunk szüleményének.
Ha mint állás, úgy vesszük, akkor... fogalmam sincs. Szívem szerint azt mondanám, hogy egy szép íróasztal mögött írogatnám nagyszabású regényeimet, melyek nem csak Magyarországon, hanem külföldön is nagy sikereket aratnak. Vagy én akarok lenni az X-Faktor következő felfedezettje, és csomó lemezszerződést szerezni. XD Vagy csak... legyek egy jól szituált vámpír, ha már agybeteg ötleteket gyártok. Mert hiába is közeleg az érettségi, sajnos a jövőm attól függ, hogy hova vesznek fel. Örülnék egy informatikus könyvtárosi cuccnak, de rettegek, hogy nem vesznek fel. Na mindegy, akkor megyek az OKJ-s kiadványszerkesztőire, addig rágyúrok nyelvekre is, és max levelezőn megyek egyetemre. Már ha sikerül. Piff. :P

Jó lenne megérni a 10 év múlvát, hisz tudjátok... 2012... vagy épp valami más nyír ki. De a legszebb akkor is az lenne, ha nyugodtan hátradőlhetnék, nem lennének anyagi gondjaim, és azt csinálhatnék amit akarok. Bár ez esélytelen. Nos... na de ki tudja. Vannak még csodák.

1. nap - A jelenlegi kapcsolatod, ha nincs, milyen az élet szingliként

Blogos kihívás. Mert vicces. És miért is ne? Legalább írok. :P

1. nap - A jelenlegi kapcsolatod, ha nincs, milyen az élet szingliként

Hát. Rám az utóbbi jellemző. Milyen az élet szingliként? Egyrészt jó. Nincs pasi, aki miatt folyton át kell szervezni a programjaim, senkitől se kapom meg, hogy nem fordítok rá elég időt, vagy ez a dolog nem áll fent fordítva. Nincs meg az a rettegés, hogy "minden nap jól kell kinéznem, mert ő is lát", így aztán azt veszek fel amit akarok, és simán elég negyed óra arra, hogy összeszedjem magam reggel. Nem szórakozok a tükör előtt, hogy kifessem magam, vagy hogy "Húúú, akkor most a lila felsőmhöz melyik gatya illik, úúú..." Nincs az, hogy rettegnem kell attól, hogy milyen benyomást keltek a srác szüleiben/barátaiban. Vagy hogy éppen folyton el kell járni a pasim hülye haverjaival hülye helyekre, amihez nincs kedvem, de a fiú kedvéért megteszem, mert kicseszettül jófej vagyok. Egyedüli stressz helyzetet csak az érettségi vált ki, nem az, hogy "bassza meg, az a szuka az én pasimat stíröli, és most az ölébe ült! megölöm..."

Viszont... néha jó lenne. Így, szeptemberben már 20 évesen kicsit gány dolog az, hogy egy valamirevaló kapcsolatom se volt. Persze, sokban tehetek erről én is, hisz nem igazán járok új társaságokba, és az esetek nagy százalékában beleszeretek azokba a pasikba, akiknek valamelyik barátnőm jön be. Ciki? Hát az. Nagyon az.
Persze, jönnek itt a nagy remények a fősulival/egyetemmel/OKJ-vel, csak ugye... áhh. Néha apám megijeszt. Máig bennem van az, amit mondott, hogy "Hiába várod, hogy a srác magától idejöjjön. Nem fog a kapun csöngeti egy szál rózsával, sőt, a mai srácok egyáltalán nem jönnek oda. Neked kell kezdeményezni!" Na kösz, bassza meg. Szép kilátások. Ismerkedési szempontokból olyan vagyok mint Celestiel karakterem. Eleinte egy épkézláb mondatot se tudok kinyögni, aztán be se áll szám. És lehet épp ez ijeszti el a fiúkat. Fisz. Mindegy, feladom.

Gyilkos elmék, na meg a rutin

"Tapasztalataim szerint a gonosz nem kultúra függő. Emberi vonás." Áh, egyszerűen megfogott ez a mondat... és imádom, hogy mindig vannak benne idézetek. Olyan... olyan... jóóóó.

Ezen felül megvan a rutin, csak valahogy el kéne érni, hogy valamennyire felengedjek vezetés közben, és ne legyen annyira ráutalva az oktatómra. Nem cseszhetem el háromnál többször. Két vizsgabiztossal a hátam mögött már sikítófrászt kapnék. -.-

És lusta vagyok, és nem tudok reagokat írni. Be akarom fejezni végre a J.S.P.M.-et, de sose megy, csak egy kicsit haladok... mert mindig elolvasom az elejétől kezdve, és találok benne hibákat, azt javítom, és csak utána haladnék tovább, de ott mindig megakadok, mert úgy érzem, hogy a szereplők nem olyanok, nem úgy viselkednek, ahogy én akarom. És olyankor hagyom a francba, és úgy döntök, hogy inkább bambulom Reed édes kis fejét. Pedig be kéne fejezni.

Most szombaton és jövő hét szombaton is be kell mennem suliba. Utálom a dirit. Fúj, de nagyon utálom. Na meg akik kitalálták az emelt töri tételeit. Nyaljanak sót. Na meg azt is, hogy apámnak pont ebben az évben kellett vezetni küldenie. Franc.

Tudom. Én csak panaszkodni tudok, nekem semmi se jó. De ez egy ilyen év. Túlságosan is úgy érezem, hogy bizonyos barátokat elvesztettem, és sose lesznek már a dolgok ugyan olyanok, mint régen. És ez rossz. De... akik csak úgy hagyják, hogy így érezzek... milyen barátok?

Mások vagyunk

Na, elöljáróban, mielőtt nekiállnék írogatni: megbuktam rutinon. xD Perszehogy. Befostam, és elrontottam a hülye gyorsítást. Na, nem is beszélnék tovább erről, mert eszembe juttatja a keddet, ami egy horror lesz. Fél négyig suli, 4-től 6-ig vezetés. Vihííí! Reggel háromnegyed 7-től este 7-ig (vagy negyed 8-ig) otthon se leszek. Másnap meg rutin, újra. Dejó.

Nem erről akarok beszélni, hanem valami egész másról. Érdekes az, hogy ami nekem megtetszik egy könyvben, valami ami arra ösztönöz, hogy folytassam... másokat éppen hogy taszít. Vagy ami engem elriaszt, az másoknak épp jó pont.
Hogy példával éljek: itt van Karen Marie Moning regénye, a Tündérkrónikák. Számomra épp a kutatások tették érdekessé a könyvet, és kifejezetten örültem annak, hogy a főszereplők között nem lobbant fel már az első pillanatban az elolthatatlan vágy egymás iránt, hogy aztán a második fejezetben már egymásnak essenek. Én úgy vagyok vele, hogy sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol lassan, fokozatosan történik meg a dolog, nem úgy, hogy már a második találkozáskor tudják: őket egymásnak ítélte a sors.

De most, ahogy nézegettem könyvkritikákat, arra kellett rádöbbennem: másoknak épp azért nem tetszik a könyv, amiért engem megfogott. Hiányolják a szerelmi szálat. Mert hogy akkor el tudnak feledkezni a csúnya világról. Ember. Engem már az felemel, ha olvashatom a történetet, már az is elnyomja a hétköznapokat. Ha meg szerelmi történetet akar, akkor vegyen ponyvát, na abban van bőven szerelmi szál. Vagy szerezzen egy pasit. xD
De most komolyan... csak azért leértékelni egy könyvet, mert nem esnek egymásnak a szereplők már az első könyvben? Vagy hogy egyáltalán semmi, de semmi rokonszenv nem indul meg egymást iránt olyan téren? Nem értem.

Na mindegy.

Alvás

Ó bakker. Alig van időm, és egyszerűen... gráh. Túl gyors ez nekem, nem szeretem, hogy sosincs időm a normális pihenésre. És vicces az, hogy a nap eleje (ami este hatig tart) úgy vánszorog, mint valami tohonya csiga, a nap vége (este hat után egészen éjfélig... vagy még egy kicsit utána) szinte elsuhan! Idegesít, hogy nem tudom kipihenni magam, ezáltal írni is képtelen vagyok, és a végén eljutok arra a szintre, hogy MSN-re se vagyok hajlandó fellépni, mert "bassza már meg a sok hülye pittyegő ablak".

Persze, vannak itt jó dolgok is. Túl vagyok a szalagavatón, nem kell szombatonként korán kelnem.
Ami már kevésbé jó, az az, hogy hétfőn, 8:50-kor rutin vizsga. Hétvégén az elméletet fogom magolni, meg apámat csesztetem mindenféle a hülye kérdéssel. Nem akarok megbukni, kifejezetten nem akarok, mert már megvolt egyszer a 25 ezer, aztán most megint elment még egy a rutinra... jó, voltunk kint forgalomban, de egyelőre megmaradtam 3masban, és képtelen vagyok normálisan kormányozni... meg odafigyelni. Blah. Túl stresszes vagyok ehhez. Áhh. Lehet, hogy a rutin meglesz valahogy, de a forgalom... ha már a kormányt képtelen vagyok egyenesben tartani, akkor mi lesz a többinél? xD

Ja, és megbukok matekérettségin. Kész. xD Egyszerűen horror, nem akarom ezt. Mi a francnak matek? Mikor fogok én mindenféle hülye sorozatokat, meg egyéb szarságokat használni? Megmondjam? SOHA. Max, majd ha egyszer valaha lesz gyerekem, akkor lehet ő kérdez rá... de akkor irányítom máris az apjához.

És mennem kell matekra. Nem akarok. Fáradt vagyok. Itthon nincs kávéautomata, mint a suliban, hogy igyak egyet vezetés előtt. Tudjátok... az már nálam egy rituális időhúzás. Végzek 14:05-kor, vagy 13:05-kor, én meg megyek az automatához. Aztán kiérek negyedre és máris elszórakoztam egy negyed órát. xD Úgy is mostanában folyton ráhúzunk egy negyed órát, akkor meg? xD Jó, az én hibám, mert szarul vezetek. xD

Na mindegy. Ha egyszer meglesz a jogsim, akkor boldog leszek és anyámat majd néha elviszem a Tescoba. Saját kocsim meg lesz a soha napján. xD Áhh... de nem sazabad majd hozzászoknom az automata váltós autóhoz, mert nagyon meg fogom akkor szívni. Grr.

Legyen már július... xD

Damn it...

Utálom. Utálom, hogy mindig nekem kell lenni a toleránsnak, aki azt mondja, hogy "jó, legyen", aki kedvesen mosolyog és azt mondja, "dehogy baj", aki nem mondhatja el, hogy kicseszettül idegesíti, ha a másik épp valami olyat csinált, ami kicseszettül bántja, és a kedves másik nincs ennek tudatában... én meg csak mosolygok, azt mondom, "ugyan, nem velem akart kicseszni", csak nézek és várom, hogy legyen valahogy, miközben rágom magam, dühöngök, és aztán... nem tudom.

Hogy a végén mindig az lesz, hogyha egyszer kiállok magamért... hogy persze mindig én leszek a csúnya, rossz, gonosz, aki a hibás, akit lehet ezért csesztetni, aki... basszus. Miért nem tudom megvédeni magam? Miért nem tudok kiállni magamért? Miért van az, hogy tudom: nekem van igazam, mégse tudok jó indokokat mondani, mikor ott a pillanat?

Miért lesz mindig az a végén, hogy én vagyok a rossz, mikor tudom, hogy nem igaz? Miért nekem kell meghátrálni? Miért mindig én vagyok a toleráns, aki próbál normális lenni, aki próbál együtt érezni, aki végül megszívja, és utána felhánytorgatja magában?

Miért ne lehetne egyszer nekem igazam? Miért kell mindig nekem lenni annak a személynek, aki menekül a viták elől? Miért...

...és megint én vagyok az, aki azért, hogy ne legyen vita meghátrál. Tök mindegy, hogy én mit szeretnék. Olyan mindegy.

Annyira elegem van. A szalagavatóból, a vezetésből, a tanulásból, az emberekből... mindenből. Már megint abba a bizonyos képzeletbeli világomba vágyom, ahol magam vagyok, nincs senki csak én, és nem zavar senki. Magam, magam, magam... azt hiszem kezdek megőrülni. Mert milyen morbid már, hogy a saját életem a háttérbe szorul, mert csak az álomvilágomban élek? Hogy a suliban is azon jár az eszem, hogy "hú, ezt kéne írni, meg azt kéne írni, meg ez de jó játék lenne, meg az de jó játék lenne...".

Minden elhalványul. Vicces, hogy tudom, még a baráti kapcsolataimat se tudom normálisan megtartani. Látom ahogy tönkremennek, és semmit se teszek értük, csak fájnak. Annyira fájnak mikor eszembe jutnak. Hogy milyen fontos volt, mennyire szerettem azt az ember, milyen sok a közös emlék... és elment. Ő is itt hagyott.
Akkor ugyan, minek nekem szerelem?

Minek nekem a valóság?

Telepátia

Vicces. Tegnap kicsit röhögtem azon, hogy milyen vicces dolgokat tud összehozni az élet.

Épp Cthulhu címszó alatt kerestem dolgokat - pontosabban magyarul kerestem valami kiegészítőt, mert hát na, hátha találok valamit - mikor rátaláltam a Cthulhu Kitty-re. Vígan röhögtem rajta, mikor Réka rám ír, küld egy linket... Cthulhu Kittyvel. xD Semmi, előtte egy nyikkot nem beszéltünk se Cthulhu-ról, se Kittyről, mégis... na igen, kissé vicces volt, nekem legalábbis épp akkor az.

Mert mennyi az esélye az ilyesminek? Hát nem sok emberek.

A másik az, hogy a napokban eszembe jutott, hogy anyámnak itt a névnapja, és nem vettem még semmit. Igazából megmondta, hogy mit szeretne, de én elfelejtettem a könyv címét.
Épp oldalogtam oda hozzá, mikor megszólal: ugye nem felejtetted el a könyvet?
Hát bakker. xD Ahhoz képest, hogy erről a könyves dologról se beszéltünk semmit kemény egy hónapja... vicces.

Na meg, amióta a sulimba járok, most fogok először dicséretet kapni. Utolsó évben. Vicces, általánosban mindig kiemelkedő közösségi ember voltam, de a gimi lerontott. Tegyük hozzá, hogy szerintem az iskolám nem a legjobb... informatikaoktatásom ott el lett rontva, pedig általánosban emelt infós voltam, és terveztem is, hogy majd kezdek ezzel valamit... mára már lemondhatok erről. xD Vagy tanfolyam. Jó drágán. Jej.
Az olaszt meg megutáltatták velem, de az a helyzet, hogy akarok vele kezdeni valamit, ha már emiatt kellett plusz egy évet gimibe járnom. Ne legyen a semmiért. Fősulin/egyetemen be kéne célozni valami olaszos cuccot és nyelvvizsgázni. Meg majd angolból is. Meg valamiből valami szaknyelvvizsga. Az a gáz, hogy nem tudom pontosan mit takar, de az tuti, hogyha én diplomát akarnék, akkor kell egy alap nyelvvizsga, meg valami szaknyelvvizsga. Király.

Éééés az őszi szünet felér majd egy horrorral, de már mindegy, kezdek hozzászokni. Nárci mondta, hogy ne várjak sok jót az egyetemtől se, ott is szívni fogok folyton, tehát halál pozitív vagyok.

Emberek, valamit annak idején nagyon elcsesztünk ezzel a tanulás-munka-nyugdíjazás 70 éves korunkban-cuccal...