Gyilkos elmék, na meg a rutin

"Tapasztalataim szerint a gonosz nem kultúra függő. Emberi vonás." Áh, egyszerűen megfogott ez a mondat... és imádom, hogy mindig vannak benne idézetek. Olyan... olyan... jóóóó.

Ezen felül megvan a rutin, csak valahogy el kéne érni, hogy valamennyire felengedjek vezetés közben, és ne legyen annyira ráutalva az oktatómra. Nem cseszhetem el háromnál többször. Két vizsgabiztossal a hátam mögött már sikítófrászt kapnék. -.-

És lusta vagyok, és nem tudok reagokat írni. Be akarom fejezni végre a J.S.P.M.-et, de sose megy, csak egy kicsit haladok... mert mindig elolvasom az elejétől kezdve, és találok benne hibákat, azt javítom, és csak utána haladnék tovább, de ott mindig megakadok, mert úgy érzem, hogy a szereplők nem olyanok, nem úgy viselkednek, ahogy én akarom. És olyankor hagyom a francba, és úgy döntök, hogy inkább bambulom Reed édes kis fejét. Pedig be kéne fejezni.

Most szombaton és jövő hét szombaton is be kell mennem suliba. Utálom a dirit. Fúj, de nagyon utálom. Na meg akik kitalálták az emelt töri tételeit. Nyaljanak sót. Na meg azt is, hogy apámnak pont ebben az évben kellett vezetni küldenie. Franc.

Tudom. Én csak panaszkodni tudok, nekem semmi se jó. De ez egy ilyen év. Túlságosan is úgy érezem, hogy bizonyos barátokat elvesztettem, és sose lesznek már a dolgok ugyan olyanok, mint régen. És ez rossz. De... akik csak úgy hagyják, hogy így érezzek... milyen barátok?

Mások vagyunk

Na, elöljáróban, mielőtt nekiállnék írogatni: megbuktam rutinon. xD Perszehogy. Befostam, és elrontottam a hülye gyorsítást. Na, nem is beszélnék tovább erről, mert eszembe juttatja a keddet, ami egy horror lesz. Fél négyig suli, 4-től 6-ig vezetés. Vihííí! Reggel háromnegyed 7-től este 7-ig (vagy negyed 8-ig) otthon se leszek. Másnap meg rutin, újra. Dejó.

Nem erről akarok beszélni, hanem valami egész másról. Érdekes az, hogy ami nekem megtetszik egy könyvben, valami ami arra ösztönöz, hogy folytassam... másokat éppen hogy taszít. Vagy ami engem elriaszt, az másoknak épp jó pont.
Hogy példával éljek: itt van Karen Marie Moning regénye, a Tündérkrónikák. Számomra épp a kutatások tették érdekessé a könyvet, és kifejezetten örültem annak, hogy a főszereplők között nem lobbant fel már az első pillanatban az elolthatatlan vágy egymás iránt, hogy aztán a második fejezetben már egymásnak essenek. Én úgy vagyok vele, hogy sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol lassan, fokozatosan történik meg a dolog, nem úgy, hogy már a második találkozáskor tudják: őket egymásnak ítélte a sors.

De most, ahogy nézegettem könyvkritikákat, arra kellett rádöbbennem: másoknak épp azért nem tetszik a könyv, amiért engem megfogott. Hiányolják a szerelmi szálat. Mert hogy akkor el tudnak feledkezni a csúnya világról. Ember. Engem már az felemel, ha olvashatom a történetet, már az is elnyomja a hétköznapokat. Ha meg szerelmi történetet akar, akkor vegyen ponyvát, na abban van bőven szerelmi szál. Vagy szerezzen egy pasit. xD
De most komolyan... csak azért leértékelni egy könyvet, mert nem esnek egymásnak a szereplők már az első könyvben? Vagy hogy egyáltalán semmi, de semmi rokonszenv nem indul meg egymást iránt olyan téren? Nem értem.

Na mindegy.

Alvás

Ó bakker. Alig van időm, és egyszerűen... gráh. Túl gyors ez nekem, nem szeretem, hogy sosincs időm a normális pihenésre. És vicces az, hogy a nap eleje (ami este hatig tart) úgy vánszorog, mint valami tohonya csiga, a nap vége (este hat után egészen éjfélig... vagy még egy kicsit utána) szinte elsuhan! Idegesít, hogy nem tudom kipihenni magam, ezáltal írni is képtelen vagyok, és a végén eljutok arra a szintre, hogy MSN-re se vagyok hajlandó fellépni, mert "bassza már meg a sok hülye pittyegő ablak".

Persze, vannak itt jó dolgok is. Túl vagyok a szalagavatón, nem kell szombatonként korán kelnem.
Ami már kevésbé jó, az az, hogy hétfőn, 8:50-kor rutin vizsga. Hétvégén az elméletet fogom magolni, meg apámat csesztetem mindenféle a hülye kérdéssel. Nem akarok megbukni, kifejezetten nem akarok, mert már megvolt egyszer a 25 ezer, aztán most megint elment még egy a rutinra... jó, voltunk kint forgalomban, de egyelőre megmaradtam 3masban, és képtelen vagyok normálisan kormányozni... meg odafigyelni. Blah. Túl stresszes vagyok ehhez. Áhh. Lehet, hogy a rutin meglesz valahogy, de a forgalom... ha már a kormányt képtelen vagyok egyenesben tartani, akkor mi lesz a többinél? xD

Ja, és megbukok matekérettségin. Kész. xD Egyszerűen horror, nem akarom ezt. Mi a francnak matek? Mikor fogok én mindenféle hülye sorozatokat, meg egyéb szarságokat használni? Megmondjam? SOHA. Max, majd ha egyszer valaha lesz gyerekem, akkor lehet ő kérdez rá... de akkor irányítom máris az apjához.

És mennem kell matekra. Nem akarok. Fáradt vagyok. Itthon nincs kávéautomata, mint a suliban, hogy igyak egyet vezetés előtt. Tudjátok... az már nálam egy rituális időhúzás. Végzek 14:05-kor, vagy 13:05-kor, én meg megyek az automatához. Aztán kiérek negyedre és máris elszórakoztam egy negyed órát. xD Úgy is mostanában folyton ráhúzunk egy negyed órát, akkor meg? xD Jó, az én hibám, mert szarul vezetek. xD

Na mindegy. Ha egyszer meglesz a jogsim, akkor boldog leszek és anyámat majd néha elviszem a Tescoba. Saját kocsim meg lesz a soha napján. xD Áhh... de nem sazabad majd hozzászoknom az automata váltós autóhoz, mert nagyon meg fogom akkor szívni. Grr.

Legyen már július... xD

Damn it...

Utálom. Utálom, hogy mindig nekem kell lenni a toleránsnak, aki azt mondja, hogy "jó, legyen", aki kedvesen mosolyog és azt mondja, "dehogy baj", aki nem mondhatja el, hogy kicseszettül idegesíti, ha a másik épp valami olyat csinált, ami kicseszettül bántja, és a kedves másik nincs ennek tudatában... én meg csak mosolygok, azt mondom, "ugyan, nem velem akart kicseszni", csak nézek és várom, hogy legyen valahogy, miközben rágom magam, dühöngök, és aztán... nem tudom.

Hogy a végén mindig az lesz, hogyha egyszer kiállok magamért... hogy persze mindig én leszek a csúnya, rossz, gonosz, aki a hibás, akit lehet ezért csesztetni, aki... basszus. Miért nem tudom megvédeni magam? Miért nem tudok kiállni magamért? Miért van az, hogy tudom: nekem van igazam, mégse tudok jó indokokat mondani, mikor ott a pillanat?

Miért lesz mindig az a végén, hogy én vagyok a rossz, mikor tudom, hogy nem igaz? Miért nekem kell meghátrálni? Miért mindig én vagyok a toleráns, aki próbál normális lenni, aki próbál együtt érezni, aki végül megszívja, és utána felhánytorgatja magában?

Miért ne lehetne egyszer nekem igazam? Miért kell mindig nekem lenni annak a személynek, aki menekül a viták elől? Miért...

...és megint én vagyok az, aki azért, hogy ne legyen vita meghátrál. Tök mindegy, hogy én mit szeretnék. Olyan mindegy.

Annyira elegem van. A szalagavatóból, a vezetésből, a tanulásból, az emberekből... mindenből. Már megint abba a bizonyos képzeletbeli világomba vágyom, ahol magam vagyok, nincs senki csak én, és nem zavar senki. Magam, magam, magam... azt hiszem kezdek megőrülni. Mert milyen morbid már, hogy a saját életem a háttérbe szorul, mert csak az álomvilágomban élek? Hogy a suliban is azon jár az eszem, hogy "hú, ezt kéne írni, meg azt kéne írni, meg ez de jó játék lenne, meg az de jó játék lenne...".

Minden elhalványul. Vicces, hogy tudom, még a baráti kapcsolataimat se tudom normálisan megtartani. Látom ahogy tönkremennek, és semmit se teszek értük, csak fájnak. Annyira fájnak mikor eszembe jutnak. Hogy milyen fontos volt, mennyire szerettem azt az ember, milyen sok a közös emlék... és elment. Ő is itt hagyott.
Akkor ugyan, minek nekem szerelem?

Minek nekem a valóság?

Telepátia

Vicces. Tegnap kicsit röhögtem azon, hogy milyen vicces dolgokat tud összehozni az élet.

Épp Cthulhu címszó alatt kerestem dolgokat - pontosabban magyarul kerestem valami kiegészítőt, mert hát na, hátha találok valamit - mikor rátaláltam a Cthulhu Kitty-re. Vígan röhögtem rajta, mikor Réka rám ír, küld egy linket... Cthulhu Kittyvel. xD Semmi, előtte egy nyikkot nem beszéltünk se Cthulhu-ról, se Kittyről, mégis... na igen, kissé vicces volt, nekem legalábbis épp akkor az.

Mert mennyi az esélye az ilyesminek? Hát nem sok emberek.

A másik az, hogy a napokban eszembe jutott, hogy anyámnak itt a névnapja, és nem vettem még semmit. Igazából megmondta, hogy mit szeretne, de én elfelejtettem a könyv címét.
Épp oldalogtam oda hozzá, mikor megszólal: ugye nem felejtetted el a könyvet?
Hát bakker. xD Ahhoz képest, hogy erről a könyves dologról se beszéltünk semmit kemény egy hónapja... vicces.

Na meg, amióta a sulimba járok, most fogok először dicséretet kapni. Utolsó évben. Vicces, általánosban mindig kiemelkedő közösségi ember voltam, de a gimi lerontott. Tegyük hozzá, hogy szerintem az iskolám nem a legjobb... informatikaoktatásom ott el lett rontva, pedig általánosban emelt infós voltam, és terveztem is, hogy majd kezdek ezzel valamit... mára már lemondhatok erről. xD Vagy tanfolyam. Jó drágán. Jej.
Az olaszt meg megutáltatták velem, de az a helyzet, hogy akarok vele kezdeni valamit, ha már emiatt kellett plusz egy évet gimibe járnom. Ne legyen a semmiért. Fősulin/egyetemen be kéne célozni valami olaszos cuccot és nyelvvizsgázni. Meg majd angolból is. Meg valamiből valami szaknyelvvizsga. Az a gáz, hogy nem tudom pontosan mit takar, de az tuti, hogyha én diplomát akarnék, akkor kell egy alap nyelvvizsga, meg valami szaknyelvvizsga. Király.

Éééés az őszi szünet felér majd egy horrorral, de már mindegy, kezdek hozzászokni. Nárci mondta, hogy ne várjak sok jót az egyetemtől se, ott is szívni fogok folyton, tehát halál pozitív vagyok.

Emberek, valamit annak idején nagyon elcsesztünk ezzel a tanulás-munka-nyugdíjazás 70 éves korunkban-cuccal...

Sharlott asszonya

Van egy Yuki Kaori manga, amit nagyon szeretek (jó, több is van, na de na.). Valamikor újra kellene olvasni... a címe az, hogy Camelot. Rövid kis történet, de engem megfogott. Ott tűnik fel ez a vers, mely a Sharlott asszonya címet viseli. Szerintem sokan tisztában vannak vele, hogy szerény személyem középkor-buzi. Mindig is hihetetlen érdeklődéssel vártam az óvodában az alvás előtti mesét a királyfiról, a hercegnőről és a sárkányról... imádtam elképzelni azokat a hatalmas várakat, azokat az estélyeket... de nem akarnék ott élni, mivel az én középkor elképzelésem túlságosan is egybefonódik a varázslatokkal. Mármint... ha valóban léteztek volna akkor mágusok, meg sárkányok, meg egyebek, akkor imádnék ott élni, de az a szomorú igazság, hogy nem voltak. Pedig szép lenne... nincs érettségi, nyelvvizsgák és idegesítő láthatatlanság érzet. Vagy... lehet ez utóbbi akkor is meglenne.

Átkozottul semmilyen

Ó igen, a régóta várt bejegyzés. El se hinnétek mennyi, de mennyi piszkozatot mentettem le, és végül nem publikáltam... hát sokat. Most mégis írok, mert... csak. Lehet hisztis picsának nézni, de nagyon nem tud érdekelni. Én blogom, akkor és arról nyígok, amiről akarok. És kész.

El se hinnétek mióta vágyom arra, hogy legyen egy meglepetésbulim. Emlékszem, mennyiszer "utáltam" egy csomó embert, akinek összejött, azokat meg végképp akiknek többször is. Mindig visszatartottam a fanyar mosolyt, ami arcomra kívánkozott. Persze, szeretek én adni, nem erről van szó. De néha annyira rossz, hogy persze, azok az emberek, akik nem vágynak ilyesmire, azoknak mindig összejön. Nekem? Ugyan már.

Tudom, ez is egy ugyan olyan szeptember 13 lesz, mint a tavalyi. Megint vagy az ágyamon fetrengek és figyelem a plafont, vagy épp a gép előtt ülök... és az a bizonyos 18:43 perc akkor jön el, mikor nem is figyelek, majd mikor észreveszem, hogy hoppácska, már elmúlt... jutalmazhatom az egészet egy halk sóhajjal.

Oké, lehet eléggé hülye hozzáállás az, hogy arra vágyom: mások szervezzenek nekem bulit. Tavaly is lehet lett volna lehetőségem, hogy összeszervezzek valamit, de nem tettem. Mert... nem tudom. Volt egy kis reménykedésem, hogy talán esetleg lesz valaki más, aki ráérez. Néha olyan rossz, hogy az ember konkrétan próbálja a szülei, vagy valaki másnak a szájába rágni, hogy akar valamit... de persze vagy nem kapcsol, vagy nincs kedve hozzá.
Annyira reméltem, hogy valakinek eszébe jut, hogy azt a nyamvadt tizennyolcadikat valamiképpen máshogy akarom megünnepelni. Elvégre papíron ez épp azt jelzi, hogy végül is túl vagy a gyerekkoron. Végül nem lett semmi. Én pedig a fogamat szívogatva néztem, ahogy a többiek összehoznak valamit, vagy valaki összehoz nekik valamit. És igen, szar látni, hogy másoknak végül is összejön, nekem meg nem. Igen is rossz érzés. És igen is rossz az a tudat, hogy ez a francos tizenkilenc is ugyan olyan egyhangú, és átkozottul semmilyen lesz, mint a mostanában lévő összes születésnapom. Kapok egy kis pénzt, aminek örülök, eljönnek a rokonok, ami bizonyos szempontokból jó, mások is adnak ajándékot... de valahogy annyira reménykedtem tavaly, hogy az a bizonyos tizennyolc valamiféleképpen más lesz. Most már nem merek reménykedni, hogy a tizenkilencedik tartogathat meglepetést. Ugyan, mégis mit?

Még annak idején Berni ültette a fülembe a bogarat, mikor az ő 19. születésnapját ünnepeltük. Akkor mondta azt, hogy számára a 19 olyan semmilyen szám. Már nem lehetsz gyerek többé, és még 20 se vagy. Mintha egy lötyögő híd közepén állnál. Ami kicseszettül egyhangú. Valahogy van egy olyan érzésem is, hogy ez az év maga lesz a pokol. Mármint az iskolaév. Ahogy telnek a napok egyre inkább felfordul a gyomrom és nem akarok felkelni az ágyból. Meg akarok maradni abban az átkozott kis álomvilágomban, ahol nem zavarnak olyan gondok, hogy érettségi, nyelvvizsga, dolgozatok, születésnapok, pénzhiány, hogy képtelen vagyok találni valakit, akibe érdemes lenne beleszeretni, vagy ha nem is szeretni, akkor valakit, aki érdemes lenne arra, hogy vágyódjak utána... de ha ez meg is történne, akkor is a srác egy lehetetlen álomkép számomra. Egy kicseszettül távoli álomkép.

Nincs kedvem ehhez az egészhez. Csak be akarok gubózni, vagy csak egyszerűen végre valahogy kibeszélni magamból az összes szart, ami nyomja a lelkem. De néha már az a rossz, hogy úgy érezem, hiába beszélem ki magamból, hiába írom le, vagy akármi... még mindig rosszul érezem magam, még mindig ugyan azok a szarok aggasztanak, és reménytelenül egyre mélyebbre zuhanok a hülye önsajnáltatás gödrében.

És most megint elszégyelltem magam. Hogy hülyeségek miatt szenvedek. Hogy inkább örülnöm kéne annak, hogy kapok egyáltalán ajándékot, mert másoknak erre nem telik. Hogy akadnak barátaim, akikkel tudok beszélgetni a gondjaimról. De... de... a fenébe is, nem vigasztal az, hogy másnak rosszabb mint nekem. Nem tud megnyugtatni, nem tud... zavarni. Én is ugyan olyan szemét énközpontú vagyok, mint a többi ember.

És... áhh. Mindegy.