Tudom. Rég írtam. Nagyon régen. Ezt tudjátok be lutaságomnak, újult szerepjátékos aktivitásomnak és az iskolának. Most is angolt kellene tanulnom, vagy fizikát, de helyette itt írogatok. Értékeljétek nagyra ezt.
Mi is történ ez idő alatt? Nem sok. Még élek. Nem igazán látok semmi olyan hatalmas dolgot, amit meg kellene osztanom az eltet hónapokból, ami bármi szempontból nagy hatással lenne az olvasóra. Mert az, hogy voltam Bécsben, vagy hogy holnap ismerkedek meg az új olasz magántanárommal... nos... ez mennyivel vinné előbbre bármivel is mások hétköznapját? Semennyivel.
Talán inkább ki is térnék a címre, hogy miért is ez, mert bizony ennyiből nem igazán lehet leszűrni a lényeget.
Igen, jól sejted, megint egy szerepjátékos maszlagnak lehetsz szemtanúja. Bizony. Ha unod már, akkor lapozz.
Tehát. Először megemlíteném azt a számomra furcsa felfedezést, hogy mennyivel több lány van, aki a fórumokon részesíti előnyben ezt a játékot, míg a papíros kivitelezést inkább a fiúk körében elismert. Csak figyeljetek meg egy fórumos szerepjátékos honlapot, biztos, hogy a játékosok minimum 60%-a lány. Persze ez alól kivételt képeznek talán a Star Wars-os honlapok, bár ki tudja. Arrafelé én ritkán fordulok meg, így azon a színtéren eléggé nehezen nyilatkozhatok.
De mégis, valahogy számomra ez furcsa. És az is meglepő számomra, hogy én is inkább a fórumosdit részesítem előnyben, mint a papírost. Hogy miért? A fórumos játéknál nekem mindig van egy olyan érzésem, mintha egy regényt írnék. Csak persze nem egyedül. Több időm van megfontolni, hogy mit is teszek majd, hogyan reagálok a többiek tetteire, hogyan is reagálna az ott játszott "én".
De mégis, mi a jó a papíros kivitelben? Nem is tudom... én mikor néha napján összegyűlünk egy-két baráttal, akkor nagyon sokat tudunk nevetni bizonyos helyzeteken. Nem feltétlen vesszük olyan véresen komolyan a játékot - nem mintha a humor nem fordulna elő a fórumos játékainkban. Csak a papírosban valahogy könnyebben jön ki a dolog... legalábbis nekem mostanában így megy.
Milyen távoliak már azok az idők, mikor a tini vérfarkas tartotta rettegésben a kisdiákokat, ami ellen csak egy repkedő olló volt a mentsvár és mikor még "nem colt szerencsém dridához" (aki nem érti: direkt írtam el, régi történet). Rég volt. Emlékszem, akkoriban sokszor inkább a humort részesítettem előnyben játékaimban, nem a realitást. Mára ez már változott. Papírosban jobban kivitelezem agyament énemet, mint fórumon. Mostanában inkább karaktereim égő helyzetbe hozása a "menő".
De még mindig nem tértem a lényegre. Kedves volt magyartanárom is kitért erre az esszémnél, hogy kicsapongok, nem térek a tárgyra. Pedig én csak normálisan akartam vázolni a helyzetet. Na mindegy, legközelebb ha visszajön, kap majd két sort, aztán majd ha azt mondja kevés, majd a képébe nyögöm, hogy "Ön akarta, hogy lényegretörő legyek.". Igen, valóban nem kedvelem azt a nőt. Őrült kötelezőolvasmány mániákus.
Ó, igen, megint eltértem, bizony-bizony. De most legalább valamennyire azok is kielégültek, akik az én csodás hétköznapjaimra kíváncsiak, kaphattak egy kis szemelvényt a dologból.
Tehát akkor vágjunk bele:
Nem sokszor fordult elő, hogy többen szerették volna egy karakterem. Igazából én se szeretem mindig őket. Vicces az, hogyha regényt is írok, nincs meg bennem az a szeretet, amit másoknál olvasok. Hogy úgy tekintenek hősükre, mint mondjuk saját gyermekükre. Bennem ez nincs meg. Bár mély utálatot eddig egy karakterem iránt se éreztem, csak néha már unalmat. Ilyenkor lett az, hogy vagy abbahagytam a regényt, vagy abbahagytam azt a szerepjátékot, esetleg karaktert váltottam.
Konkrétan jó, ha egy-két lány karakteremet szerettem. Egy időben Íriszt is szerettem. Ezért is rázhatott meg annak idején annyira, mikor egy "kedves" ismerős értelmetlen halálát írta meg... jó, nem volt annyira értelmetlen, hisz így egy másik egyednek adtak életet, de mégis úgy éreztem akkor, mintha valaki számomra fontosat gyaláztak volna meg. Lehet hülyén hangzik, hogy túl komolyan veszem, de sajnos akkor ez volt az igazság. Mert nem épp a legszebb módon halt meg. Egyszerűen undorodtam az olvasmánytól, mikor a kezembe jutott, bár nem sírtamm vagy ilyesmi, de a gyomrom majdnem felfordult.
Néhány ismerősöm akkor megtiltotta a mű írójának, hogy ezt megossza velem. Pontosabban két író volt, de az egyikre annyira akkor nem haragudtam... ismertem őt, tudtam róla, hogy nem az ő agyament ötlete volt az egész... mondhatni az események áldozata volt ő is. Vagy csak épp védőbeszédet gyártok a számára? Mindegy is.
A lényeg az, hogy azaz író, akit akkor nagyon is megvetettem (és néha ma is megvetek) képes volt előttem hangoztatni, hogy "hamarosan úgy is meghalsz", meg ilyesmi. Döbbent voltam, nem értettem. Persze sejtettem, hogy nem rólam van szó, hanem Íriszről, de akkor is.
Végül aztán kutatni kezdtem és mindenféle összekötetés árán megszereztem a "remekművet". Már akkori tizen... mennyi idős voltam akkor? Talán olyan tizenöt-tizenhat között, akkor még aktívan játszottam ott. Tehát már akkor feltűnt az a nagyon silány fogalmazás, bár mit várunk, két szerepjátékos összeszerkesztett játéka volt, ne számítsak nagy minőségre, főleg nem attól a bizonyos embertől. Elolvastam és rosszul voltam. Mert hiába a rossz fogalmazás, mégis olyan átkozottul megalázó módon ölték meg Íriszt, olyan átkozottul... rosszul. Ő volt akkor rég a lekidolgozotabb karakterem, nevezném őt talán a legelső igazi karakteremnek is. Voltak előtte szánypróbálhatások, de akkor kezdtem el igazán átgondolni minden cselekedetem vele és a vége felé úgy megírni a reagot, hogy ne én reagáljak, hanem Írisz. Tudom-tudom, már megint pszichopatának tűnök. Igen, átlényegülés, pontosan.
Végül persze őt is meguntam és került a süllyesztőbe.
Ugyan ez a hely volt, ahol az első fiú karakteremet hoztam. Neki volt először nagyobb érdekéődő közönsége. Akit nem azért szerettek, merthogy én vagyok a user, hanem azért, mert vicces volt, érdekeseket lehetett vele játszani és ez meghozta nekem a kedvet a játékhoz. Egy őrült volt, valóban. Egy kis részem volt benne, na meg egy olyan rész, amilyen férfit magam mellé el tudnék képzelni. De mint mondtam, csak egy kicsi. Vincent-ben inkább a humorát is az ego-ját szerettem, azt, hogy minden nővel kikezdett... az is vicces volt, de mint barátnője, nem igazán élvezném.
Aztán ott volt Sebi. Őt annyian nem kedveték, igazából őt csak én szerettem, de nem is bánom. Miközben Vinnie egy nőcsábász nagymenő volt, Sebi mondhatni Gabriel előfutára lehetett. Nem az a társasági ember, de mégis, jelentősége van, jóképű, szőke (ez egy fontos szempont xD), és... igazából benne is megvolt az a kicsi nőcsábász hajlam, de nem annyira, mint a jövendő Gabe-jénél.
Aztán... felhagytam a szerepjátékkal, jó hosszú időre. Jó, voltak máshol karaktereim, de nem igazán játszottam, vagy ha meg is tettem, akkor inkább lányt hoztam. A lány karaktereket nehezebben szeretem meg, talán abból az pokból, hogy én is lány vagyok, na meg talán azért, mert fiú-testvér-komplexusos vagyok, hiába nincs.
Aztén jött egy újabb honlap, ahova már vagy hatezer karaktert csináltam... és akkor született meg az első Gabriel. Már nem is tudom miért csináltam meg. Csak úgy... jött. Eleinte csak Rékával csorgattuk a nyálunkat, mert hogy "Ááá, a karakterképe Boyd Holbrook, wááá", meg hogy "megBoydulunk tőle" és a többi hasonlóan érdekes poén... aztán jött a folytatás, mikor azon a bizonyos honlapon még náhányan kezdtek érdeklődni iránta, pedig előtörténete nem volt akkora nagy szám. Gabe akkoriban csak egy 1950-es évek táján született feltörekvő színész volt, aki vágyta ez elismerést, aki megvetette a nőket, mert családtagjai hát nem éppen a legszebben bántak el vele, hogy szépen fogalmazzak... de mindent összevetve, akkor is megvolt már valamennyire. Csak akkor még talán kevésbé volt nimfomán. Vagy lehet akkor is az volt, csak én átsiklottam felette, mivel éppen hogy csak azt kellett eljátszanom, hogy miként áll ellen, miként mond nemet és adja a hideget valaki másnak. Nem az volt a célja, hogy ő hódítson meg valakit.
Aztán ott nem játszottam tovább... és új honlap. De ott más követelmények, előtörténet átírás. Bár volt egy kisebb affér a karakterkép ügyileg, de rosszul is lettem volna, ha nem Boyd lett volna az avatarképe. Gabriel nem Gabriel, ha nem Boyd a képe.
És megírtam az új előtörténetet, ahol már az 1600-as években látja meg a napvilágot, mint egy alkoholista apa gyermeke, ki csak azért nősül újra, hogy legyen pénze... de ezzel megkeserítve fia életét. Aki mikor végre megszükik a családjától, hogy színész lehessen... hát, végül egy újabb csalódás vár, kiderül, hogy sok ember számára többet ér a pénz, mint a... szerelem? A nő részéről nem igazán nevezném annak.
Majd mikor újra rendben mennének tovább a dolgok... nos igen. Mostanában többre értékelem a tragikus végkifejleteket, mint a megható happy end-eket. Ezért van hányingerem bizonyos művek végétől, amik szinte már csöpögnek attól a hihetetlenül boldog végkifejlettől. Szerintem nem kellene példálóznom, de... jelenleg is van egy történet, ami "felkavarja" az én érzelmi világomat. Lehet főleg azért, mert nem tetszik...
Tehát. Adott nekünk egy pasi. Aki bizony meleg. És mit ír az író? Persze, hogy őt választják ki arra a "nemes" feladara, hogy háremben éljen egy csomó nővel, hogy aztán ő legyen majd az új nemzedékek atyja. Hát csudajó. Ezt talán túl is élném... egészen addig, amíg az amúgy meleg pasi rá nem jön, hogy ő valójában nagyon is hetero és hogy szerelmes az egyik nőbe és fú, szerelem mindörökre... piff. Könyörgöm. Hol látott már valaki ilyesmit, hogy az amúgy ekte meleg majd rögtön hetero lesz, minden... utóhatás nélkül?
Már megint jön az általános nőnevelés, miért sokak vállják... vagy inkább ez belénk van kódolva... azaz mi azt hisszük, hogyha kifogunk a fiúk közül egy nehezebb esetet... nos... akkor majd persze mi leszünk azok akik megváltoztatjuk! Hogy ó, biztosan meg fog változni, mivel szeret/hatással vagyok rá/rá fog jönni, hogy ez íhy jobb... persze.
Két végletet ismerek: a pasi egyáltalán nem változik, ugyan úgy csinálja a rossz szokásait, mondjuk nőzik még a barátnője mellett... azaz lelki törés, stb. Vagy a másik eset, mikor ekte papucs lesz belőle.
Oké, vannak köztes esetek, de én most konkrétan a nehéz esetekről beszéltem, nem azokról, akiknem egyszerűen csak az a gondja, hogy nem hajtja le a vécéülőkét pisilés után.
Tehát gáááhhh... sok író remekül ért hozzá, hogyan rontson el egy amúgy jó karaktert. Nem mintha én olyan tökéletes lennék.
Éééés igen, megint eltértem a tárgytól. Gabriel-nél tartottam, ugye? Nos... azt hiszem neki máris nagyobb érdeklődési köre van. Persze még mindig nem akkora, mint annak idején Vincent-nek. Neki... hát sokan szerették, azt hiszem. Gabe iránt egyenlőre kemény öt fő érdeklődik, de nekem már az is tömeg... mutatja, hogy nem annyira gáz karakter.
Bár most az a vicces, hogy van egy hozzá igen szorosan kapcsolódó karakter. Én konkrátan lemondtam arról, hogy valaki is megalkossa Thea-t... erre most kettő is. Persze, annak fogom adni, aki előbb jelezte a dolgot, elvégre... de vicces volt. Így legyen ötösöm a lottón, ahogy észrevettem a PM-et a levelesládámban.
És mi is ez a Galex, Gabson és Gabey? Gabriel-Alex, Gabriel-Jackson és Gabriel-Zoey... drága édes kis halandószolgám utolsóként. Bár akkor még mondhatnám, hogy Gabenus... mert Gabriel-Magnus... csak Magnus novelláját meg kellene írnom. Mikor egyik barátnőmnek felvázoltam a történetét, közölte velem, hogy én előző életemben egy elborult agyú gyilkos voltam. Aki kínzott másokat. Én ezt annyira nem hiszem. Néha túlságosan is empatikus vagyok. Néha meg nem. Tehát ki tudja. Lehet gyilkos voltam, empátiával... és empatikusan élveztem mások kínját. Milyen jó...
