Utálom. Utálom, hogy mindig nekem kell lenni a toleránsnak, aki azt mondja, hogy "jó, legyen", aki kedvesen mosolyog és azt mondja, "dehogy baj", aki nem mondhatja el, hogy kicseszettül idegesíti, ha a másik épp valami olyat csinált, ami kicseszettül bántja, és a kedves másik nincs ennek tudatában... én meg csak mosolygok, azt mondom, "ugyan, nem velem akart kicseszni", csak nézek és várom, hogy legyen valahogy, miközben rágom magam, dühöngök, és aztán... nem tudom.
Hogy a végén mindig az lesz, hogyha egyszer kiállok magamért... hogy persze mindig én leszek a csúnya, rossz, gonosz, aki a hibás, akit lehet ezért csesztetni, aki... basszus. Miért nem tudom megvédeni magam? Miért nem tudok kiállni magamért? Miért van az, hogy tudom: nekem van igazam, mégse tudok jó indokokat mondani, mikor ott a pillanat?
Miért lesz mindig az a végén, hogy én vagyok a rossz, mikor tudom, hogy nem igaz? Miért nekem kell meghátrálni? Miért mindig én vagyok a toleráns, aki próbál normális lenni, aki próbál együtt érezni, aki végül megszívja, és utána felhánytorgatja magában?
Miért ne lehetne egyszer nekem igazam? Miért kell mindig nekem lenni annak a személynek, aki menekül a viták elől? Miért...
...és megint én vagyok az, aki azért, hogy ne legyen vita meghátrál. Tök mindegy, hogy én mit szeretnék. Olyan mindegy.
Annyira elegem van. A szalagavatóból, a vezetésből, a tanulásból, az emberekből... mindenből. Már megint abba a bizonyos képzeletbeli világomba vágyom, ahol magam vagyok, nincs senki csak én, és nem zavar senki. Magam, magam, magam... azt hiszem kezdek megőrülni. Mert milyen morbid már, hogy a saját életem a háttérbe szorul, mert csak az álomvilágomban élek? Hogy a suliban is azon jár az eszem, hogy "hú, ezt kéne írni, meg azt kéne írni, meg ez de jó játék lenne, meg az de jó játék lenne...".
Minden elhalványul. Vicces, hogy tudom, még a baráti kapcsolataimat se tudom normálisan megtartani. Látom ahogy tönkremennek, és semmit se teszek értük, csak fájnak. Annyira fájnak mikor eszembe jutnak. Hogy milyen fontos volt, mennyire szerettem azt az ember, milyen sok a közös emlék... és elment. Ő is itt hagyott.
Akkor ugyan, minek nekem szerelem?
Minek nekem a valóság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése