Mások vagyunk

Na, elöljáróban, mielőtt nekiállnék írogatni: megbuktam rutinon. xD Perszehogy. Befostam, és elrontottam a hülye gyorsítást. Na, nem is beszélnék tovább erről, mert eszembe juttatja a keddet, ami egy horror lesz. Fél négyig suli, 4-től 6-ig vezetés. Vihííí! Reggel háromnegyed 7-től este 7-ig (vagy negyed 8-ig) otthon se leszek. Másnap meg rutin, újra. Dejó.

Nem erről akarok beszélni, hanem valami egész másról. Érdekes az, hogy ami nekem megtetszik egy könyvben, valami ami arra ösztönöz, hogy folytassam... másokat éppen hogy taszít. Vagy ami engem elriaszt, az másoknak épp jó pont.
Hogy példával éljek: itt van Karen Marie Moning regénye, a Tündérkrónikák. Számomra épp a kutatások tették érdekessé a könyvet, és kifejezetten örültem annak, hogy a főszereplők között nem lobbant fel már az első pillanatban az elolthatatlan vágy egymás iránt, hogy aztán a második fejezetben már egymásnak essenek. Én úgy vagyok vele, hogy sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol lassan, fokozatosan történik meg a dolog, nem úgy, hogy már a második találkozáskor tudják: őket egymásnak ítélte a sors.

De most, ahogy nézegettem könyvkritikákat, arra kellett rádöbbennem: másoknak épp azért nem tetszik a könyv, amiért engem megfogott. Hiányolják a szerelmi szálat. Mert hogy akkor el tudnak feledkezni a csúnya világról. Ember. Engem már az felemel, ha olvashatom a történetet, már az is elnyomja a hétköznapokat. Ha meg szerelmi történetet akar, akkor vegyen ponyvát, na abban van bőven szerelmi szál. Vagy szerezzen egy pasit. xD
De most komolyan... csak azért leértékelni egy könyvet, mert nem esnek egymásnak a szereplők már az első könyvben? Vagy hogy egyáltalán semmi, de semmi rokonszenv nem indul meg egymást iránt olyan téren? Nem értem.

Na mindegy.

Alvás

Ó bakker. Alig van időm, és egyszerűen... gráh. Túl gyors ez nekem, nem szeretem, hogy sosincs időm a normális pihenésre. És vicces az, hogy a nap eleje (ami este hatig tart) úgy vánszorog, mint valami tohonya csiga, a nap vége (este hat után egészen éjfélig... vagy még egy kicsit utána) szinte elsuhan! Idegesít, hogy nem tudom kipihenni magam, ezáltal írni is képtelen vagyok, és a végén eljutok arra a szintre, hogy MSN-re se vagyok hajlandó fellépni, mert "bassza már meg a sok hülye pittyegő ablak".

Persze, vannak itt jó dolgok is. Túl vagyok a szalagavatón, nem kell szombatonként korán kelnem.
Ami már kevésbé jó, az az, hogy hétfőn, 8:50-kor rutin vizsga. Hétvégén az elméletet fogom magolni, meg apámat csesztetem mindenféle a hülye kérdéssel. Nem akarok megbukni, kifejezetten nem akarok, mert már megvolt egyszer a 25 ezer, aztán most megint elment még egy a rutinra... jó, voltunk kint forgalomban, de egyelőre megmaradtam 3masban, és képtelen vagyok normálisan kormányozni... meg odafigyelni. Blah. Túl stresszes vagyok ehhez. Áhh. Lehet, hogy a rutin meglesz valahogy, de a forgalom... ha már a kormányt képtelen vagyok egyenesben tartani, akkor mi lesz a többinél? xD

Ja, és megbukok matekérettségin. Kész. xD Egyszerűen horror, nem akarom ezt. Mi a francnak matek? Mikor fogok én mindenféle hülye sorozatokat, meg egyéb szarságokat használni? Megmondjam? SOHA. Max, majd ha egyszer valaha lesz gyerekem, akkor lehet ő kérdez rá... de akkor irányítom máris az apjához.

És mennem kell matekra. Nem akarok. Fáradt vagyok. Itthon nincs kávéautomata, mint a suliban, hogy igyak egyet vezetés előtt. Tudjátok... az már nálam egy rituális időhúzás. Végzek 14:05-kor, vagy 13:05-kor, én meg megyek az automatához. Aztán kiérek negyedre és máris elszórakoztam egy negyed órát. xD Úgy is mostanában folyton ráhúzunk egy negyed órát, akkor meg? xD Jó, az én hibám, mert szarul vezetek. xD

Na mindegy. Ha egyszer meglesz a jogsim, akkor boldog leszek és anyámat majd néha elviszem a Tescoba. Saját kocsim meg lesz a soha napján. xD Áhh... de nem sazabad majd hozzászoknom az automata váltós autóhoz, mert nagyon meg fogom akkor szívni. Grr.

Legyen már július... xD

Damn it...

Utálom. Utálom, hogy mindig nekem kell lenni a toleránsnak, aki azt mondja, hogy "jó, legyen", aki kedvesen mosolyog és azt mondja, "dehogy baj", aki nem mondhatja el, hogy kicseszettül idegesíti, ha a másik épp valami olyat csinált, ami kicseszettül bántja, és a kedves másik nincs ennek tudatában... én meg csak mosolygok, azt mondom, "ugyan, nem velem akart kicseszni", csak nézek és várom, hogy legyen valahogy, miközben rágom magam, dühöngök, és aztán... nem tudom.

Hogy a végén mindig az lesz, hogyha egyszer kiállok magamért... hogy persze mindig én leszek a csúnya, rossz, gonosz, aki a hibás, akit lehet ezért csesztetni, aki... basszus. Miért nem tudom megvédeni magam? Miért nem tudok kiállni magamért? Miért van az, hogy tudom: nekem van igazam, mégse tudok jó indokokat mondani, mikor ott a pillanat?

Miért lesz mindig az a végén, hogy én vagyok a rossz, mikor tudom, hogy nem igaz? Miért nekem kell meghátrálni? Miért mindig én vagyok a toleráns, aki próbál normális lenni, aki próbál együtt érezni, aki végül megszívja, és utána felhánytorgatja magában?

Miért ne lehetne egyszer nekem igazam? Miért kell mindig nekem lenni annak a személynek, aki menekül a viták elől? Miért...

...és megint én vagyok az, aki azért, hogy ne legyen vita meghátrál. Tök mindegy, hogy én mit szeretnék. Olyan mindegy.

Annyira elegem van. A szalagavatóból, a vezetésből, a tanulásból, az emberekből... mindenből. Már megint abba a bizonyos képzeletbeli világomba vágyom, ahol magam vagyok, nincs senki csak én, és nem zavar senki. Magam, magam, magam... azt hiszem kezdek megőrülni. Mert milyen morbid már, hogy a saját életem a háttérbe szorul, mert csak az álomvilágomban élek? Hogy a suliban is azon jár az eszem, hogy "hú, ezt kéne írni, meg azt kéne írni, meg ez de jó játék lenne, meg az de jó játék lenne...".

Minden elhalványul. Vicces, hogy tudom, még a baráti kapcsolataimat se tudom normálisan megtartani. Látom ahogy tönkremennek, és semmit se teszek értük, csak fájnak. Annyira fájnak mikor eszembe jutnak. Hogy milyen fontos volt, mennyire szerettem azt az ember, milyen sok a közös emlék... és elment. Ő is itt hagyott.
Akkor ugyan, minek nekem szerelem?

Minek nekem a valóság?