Nos, mielőtt belekezdhetnénk általános önsajnáltató sorainkba, megtisztelem kedves olvasóimat egy kis olasz nyelvleckével, hogy ugyan mit is akar jelenteni eme „nemes" bejegyzés címe. Csak hogy mindenki boldog legyen, ha már nekem nagyon elegem van mindenből. Heh.
Nos, először is vegyük a cazzo szót. Ez, ha magyarra lefordítjuk, akkor a hím egyedek nemzőszervét kapjuk jelentésként. (Gyengébb elméjűek kedvéért: fasz.) Olasz barátaink általában akkor használják eme pompás kifejezést, mikor mi olyasmiket kiáltozunk, hogy"bassza meg", meg hasonszőrű társai... azaz, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. (Eme tudást köszönhetem a „Halálos iramban” nevezetű filmnek, amit végig olaszul kellett megnéznem. Hát, nem sokat értettem belőle, a cazzo-ra meg rákérdeztünk, mert "Vín Dízel" olyan sokszor használta.) Most jön ugye az a rész, hogy e vita di medra. Szerintem a „vita” szót mindenki érti, azaz élet. Az „e”… hát azaz és. A „merda” pedig a mi drága ürülékünket rejti. Magyarul összefoglalva: és az élet szar.
Mondtam egyik drága ismerősömnek, hogy ezt a bejegyzést nem kellene megírnom. Nem kellene… de jelen pillanatban nem látok jobb módot a dologra. Hülyeség? Meglehet. Tehát…
… hogyan is jutottam eme nemes, és egyszerű megállapításra, amire sokan előttem már rájöttek? Mert egy paranoiás picsa vagyok. Egy idióta, aki azt hitte, hogy a dolgok lehetnek olyanok mint régen, lehetek olyan fontos egy személynek, mint régen, de rájöttem, hogy ez tökre nem igaz, akármennyire is szeretném.
Egy időben ő volt az egyik legfontosabb ember abban a társaságban... azt hittem, ez kölcsönös, de kezdem azt hinni, hogy már akkor is tévedésben voltam. Mondhatni máig is nagyon fontos nekem, de mi a fenét érek vele, ha ő neki nem?
De itt valahogy mindig így jártam. Mindig azt hittem, hogy van valaki, akihez mindig odamehetek, és jól érezhetem vele magam, aztán mindig pofára estem. Mindig volt egy fontosabb. Mindig, mikor így gondoltam valakire, akkor egy találkozásnál, egy bejegyzésnél, egy… akárminél mindig kiderült, hogy „bazd meg te hülye, mit reméltél?”, és kész. Apám mindig megmondta, hogy soha ne szánjak egy barátomnak se kitüntetett szerepet a szívemben, csak annak a személynek, akibe beleszeretek. De basszus, ha nem megy?! Ha mindig úgy érzem, hogy abban a társaságban van egy barát, aki fontosabb kicsit a többinél, akivel szívesen vagyok együtt, vagy inkább csak lennék, mert ugye… mindegy, a rohadt életbe már, mindegy.
Most hiába mondanám, hogy mostantól hallgatok apára. Nem fog menni. Mindig lesz valaki, aki kicsit fontosabb lesz, mint a többi, és majd megint pofára esek.
„Összeszokott társaság”. Talán ez a legmegfelelőbb szó. Egy olyan társaságba nem tud az ember újra beilleszkedni, ahol már megszokták egymást. Hiába vagy jóba az egyik személlyel, általa nem fogsz oda kerülni, nem fog csak úgy közéjük vinni. De miért is tenné? És ha neked nem is a társaság a fontos, hanem az a személy?
Rendben, vannak más barátaim, mások, akiknek fontos vagyok, és ezt kellene szem előtt tartani. De csak én vagyok az, aki nem akarom eldobni a dolgot? Vagy én voltam az, akin nem látszott meg eléggé, hogy fontos nekem? Basszus, kezek úgy beszélni, mint egy szerelmes, pedig tökre nem ez a helyzet.
Mit remélek? Nem tudom. Egy bejegyzéstől nem változik meg az emberek kapcsolata. Hogy beszéljek arról, amit gondolok? Akkor… akkor tuti lenne rá valami magyarázat, amivel kiderülne, rosszul gondolom, és én vagyok a hibás. Talán egy ideig megnyugtatna a dolog, de nem sokáig, mert feltűnne egy újabb tényező, ami tönkrevágná az öszképet.
Zárom soraimat, megpróbálok egy videót berakni ide, hátha sikerül, ha mégse, akkor más módhoz folyamodom… a lényeg, hogy a szám bizonyos szövegrészei annyira illenek a mostani érzéseimhez, hogy annál jobban nem is alakulhatott volna.
Ennyit erről.