...és még valami

... asszem most sírhatnékom van. Francba. Most tényleg... tényleg csak... Nem, a fenébe is, elegem van az egészból! Nem kell nekem se barátok, se pasi, se senki a francos életbe, mert mindenkiben csalódok, mindenkinek van fontosabb dolga, fontosabb embere, fontosabb... minden. Egy idióta vagyok, aki mindig a középpontban akar lenni, pedig nem lehet, nem várhatja el, hogy annyira szeressék, mint amennyire reméli, hogy szeretik. Felesleges...

Felesleges

Bizony, jól sejted. Bár ez most nem önsajnáltaás lesz, hanem egy egyszerű megjegyzés.
Mikor ebbe belekezdtem, akkor azt akartam írni, hogy hülye vagyok, mert mindig akkor kezedek új blogba, mikor a másikon látszik egy kis élet (jó, a legutóbbi abbahagyásának nyomós oka volt, még pedg az, hogy Kapos is olvasta... ez nagy ok), de valójában tévedtem. Oké, hogy utolsó bejegyzéseknél volt, hogy 17-10 kommentet kaptam, de még így is volt, hogy volt, ahol nem volt semmi. Kezdek igazán azon gondolkozni, hogy totálisan felesleges nekem itt írogatnom, úgy se reagál senki, nyugodt szívvel kezdhetnék egy naplóba is, arról legalább biztosra tudom, hogy senki se olvassa, hacsak nem anyám, akit furdalna a kíváncsiság, vagy mit tudom én...
A lényeg tehát, hogy lehet, hagyom a fenébe ezt az egészet, írok naplót, azt kész, ott legalább nem bánt, hogy nincs semmi reagálás. Vicces, hogy legutóbbi bejegyzés után elszántam magam, hogy na, most addig nem írok semmit, amíg nincs komment... de ugye ezt senkinek se említettem meg (gondoltam, talán majd egyszer valaki rákrédez), de mint látható, nem bírtam sokáig, meglehet azért, mert megártott a VBK, na mindegy.
Most jöhetnétek azzal, hogy nem írok senki blogjába (na jó, ez nem teljesen igaz), és akkor én mit várok? Írok én blogokba... de most van, akiről sejtem, hogy olvas, azoknak általában szoktam írni... csak van, mikor... mindegy. Tehát vannak, akikről sejtem, hogy olvasnak, de vannak olyan bejegyzéseik, amelyekre nem tudnék... úgy megnyilvánulni, hogy... mindegy, hagyjuk. De ezek a talán olvasók is kábé 2 embert takarnak. Hogy más olvas -e? Fogalmam sincs. Mindegy. Teljesen tökéletesen mindegy. Mint minden általában. *Már megint szar hangulat*

Mindegy, inkább mesélek ennek a hétnek az eddig történt nagy eseményeiről... kezdjük azzal, hogy hétfőn már megint megúsztam a bioszdogát. Erről annyit illik tudni, hogy a tanárúr velem, és még néhány diákkal első féléves anyagot akar megíratni, amit kébé októberben vettünk. De valahogy sose jön össze neki.
Április elseje érdekes volt. Nulladik órában olaszfaktonk közmondásokból írtunk volna kisdogát, de mindenki csak egy közmondást írt a papírjára: "Per carnevale scherzo di vale" (vagy valami hasonló), és a tanárnő jó poénra vette, így mindenki csillagos ötöst kapott. (Amúgy ez a közmondás kábé a magyar "Egyszer van gyereknap egy évben"-nel ér fel.) Második órában Réka dörömbölt irodalmon, a harmadik órában elrontottuk a tréfát az angoltanárnővel, bár lehet jól jártunk, mert ha jól sikerült volna, lehet az igazgatóiban kötünk ki. Negyedik órában mivel két részre van osztva a matekcsoport két külön tanárral, így az lett, hogy termet cseréltünk... ötödik-hatodik órára nekünk csak az volt a tervöünk, hogy az olaszoksok és az angolosok cserélnek 3-3 diákot, de az egész iskola nagy teremcserét hajtott végre tanárszivatás végett (és lehet emiatt tette az a szemét igazgatónk azt, amit), de ezt is túléltük. A többi dologra már nem nagyon emlékszem...
Csütörtökön-pénteken diáknapok voltak, amiket nagyon élveztem. Csütörtökön salátát csináltunk, és drága ikremmel punnyadtunk, én pedig a szokásos fotótámadásaimat hajtottam végre. Pénteken kincskeresős játék volt, álomásokkal, meg ilyesmikkel. A kedvenc állomésom a "Beugró" állomás volt, ahol olyan feladatokat kellett csinálni, mint a Beugróban. (Ha nem tudod mi az a Beugró, akkor szégyen-gyalázat. Ha meg nem szereted, akkor főleg.)
Mindegy, ennek az egásznek az volt a lényege, hogyha nyerünk, akkor lesz egy napunk, amikor nem kell tanulni, és erre szükségünk is lesz.
De miért is? Hülye, undrító, szemétláda igazgatónk kitalálta, hogy érettségi szünet nuku... oké, ezt eddig is tudtuk, de úgy volt, kirádnulunk. Erre most... kitalálta, délután be kell jönnünk, és megtartunk 4 órát a megtartandókból. Bakker... 6 olyan nap van, amit kiadhatna még szünnapnak, de még azokat se adja ki. Arra megy mostanság a dolog, hogy az a legjobb igazgató, aki a legkevesebb szünetet adja bakker?! Menjen a jó büdösbe...
Ma meg végül is elmentem Bebiékkel a Sziklába... hát, csocsóban még mindig szánalmas vagyok, na meg még mindig fukar, na meg mérges vagyok Ikremre, aki azt mondta, hogy jön majd ő is, meg a barátai is benézni. De nem jöttek, legalábbis ha jöttek, akkor már nem voltam ott. Bár Bebitől végig azt hallgattam, hogy fú, én meg a Szabolcs (Ikrem egyik nagyon jó barátja), fú, össze fogunk jönni, bla-bla. Remélem szerencsétlen Szabolcs gyerek nem hallotta, miközben Bebi félrészegen ezt részletezte Ikremnek. Nem mintha annyira számítana.
Szonbaton pedig megyek párnacsatázni... jó lesz, jönnek Bebiék, Mitsukoék, aminek kifejezetten örülök. Hogy utána mi lesz, halvény fogalmam sincs. Remélem túlélem a dolgot.

Ennyi. Lehet utolsó bejegyzés, lehet nem, franc tudja. Szar hangulatom van... ha nem akarsz írni, ne írjál, nem kell. Arra sincs szükségem, hogy most írszk, aztán 6 bejegyzésen keresztül megint nulla kommentáln. Ha nem érdekel senkit, akkor nem strapálom magam a billentyűkoptatással, mással is eltudom tölteni az időmet.
Ennyit erről.

Cazzo, e vita di merda...

Nos, mielőtt belekezdhetnénk általános önsajnáltató sorainkba, megtisztelem kedves olvasóimat egy kis olasz nyelvleckével, hogy ugyan mit is akar jelenteni eme „nemes" bejegyzés címe. Csak hogy mindenki boldog legyen, ha már nekem nagyon elegem van mindenből. Heh.
Nos, először is vegyük a cazzo szót. Ez, ha magyarra lefordítjuk, akkor a hím egyedek nemzőszervét kapjuk jelentésként. (Gyengébb elméjűek kedvéért: fasz.) Olasz barátaink általában akkor használják eme pompás kifejezést, mikor mi olyasmiket kiáltozunk, hogy"bassza meg", meg hasonszőrű társai... azaz, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. (Eme tudást köszönhetem a „Halálos iramban” nevezetű filmnek, amit végig olaszul kellett megnéznem. Hát, nem sokat értettem belőle, a cazzo-ra meg rákérdeztünk, mert "Vín Dízel" olyan sokszor használta.) Most jön ugye az a rész, hogy e vita di medra. Szerintem a „vita” szót mindenki érti, azaz élet. Az „e”… hát azaz és. A „merda” pedig a mi drága ürülékünket rejti. Magyarul összefoglalva: és az élet szar.

Mondtam egyik drága ismerősömnek, hogy ezt a bejegyzést nem kellene megírnom. Nem kellene… de jelen pillanatban nem látok jobb módot a dologra. Hülyeség? Meglehet. Tehát…

… hogyan is jutottam eme nemes, és egyszerű megállapításra, amire sokan előttem már rájöttek? Mert egy paranoiás picsa vagyok. Egy idióta, aki azt hitte, hogy a dolgok lehetnek olyanok mint régen, lehetek olyan fontos egy személynek, mint régen, de rájöttem, hogy ez tökre nem igaz, akármennyire is szeretném.

Egy időben ő volt az egyik legfontosabb ember abban a társaságban... azt hittem, ez kölcsönös, de kezdem azt hinni, hogy már akkor is tévedésben voltam. Mondhatni máig is nagyon fontos nekem, de mi a fenét érek vele, ha ő neki nem?

De itt valahogy mindig így jártam. Mindig azt hittem, hogy van valaki, akihez mindig odamehetek, és jól érezhetem vele magam, aztán mindig pofára estem. Mindig volt egy fontosabb. Mindig, mikor így gondoltam valakire, akkor egy találkozásnál, egy bejegyzésnél, egy… akárminél mindig kiderült, hogy „bazd meg te hülye, mit reméltél?”, és kész. Apám mindig megmondta, hogy soha ne szánjak egy barátomnak se kitüntetett szerepet a szívemben, csak annak a személynek, akibe beleszeretek. De basszus, ha nem megy?! Ha mindig úgy érzem, hogy abban a társaságban van egy barát, aki fontosabb kicsit a többinél, akivel szívesen vagyok együtt, vagy inkább csak lennék, mert ugye… mindegy, a rohadt életbe már, mindegy.

Most hiába mondanám, hogy mostantól hallgatok apára. Nem fog menni. Mindig lesz valaki, aki kicsit fontosabb lesz, mint a többi, és majd megint pofára esek.

„Összeszokott társaság”. Talán ez a legmegfelelőbb szó. Egy olyan társaságba nem tud az ember újra beilleszkedni, ahol már megszokták egymást. Hiába vagy jóba az egyik személlyel, általa nem fogsz oda kerülni, nem fog csak úgy közéjük vinni. De miért is tenné? És ha neked nem is a társaság a fontos, hanem az a személy?

Rendben, vannak más barátaim, mások, akiknek fontos vagyok, és ezt kellene szem előtt tartani. De csak én vagyok az, aki nem akarom eldobni a dolgot? Vagy én voltam az, akin nem látszott meg eléggé, hogy fontos nekem? Basszus, kezek úgy beszélni, mint egy szerelmes, pedig tökre nem ez a helyzet.

Mit remélek? Nem tudom. Egy bejegyzéstől nem változik meg az emberek kapcsolata. Hogy beszéljek arról, amit gondolok? Akkor… akkor tuti lenne rá valami magyarázat, amivel kiderülne, rosszul gondolom, és én vagyok a hibás. Talán egy ideig megnyugtatna a dolog, de nem sokáig, mert feltűnne egy újabb tényező, ami tönkrevágná az öszképet.

Zárom soraimat, megpróbálok egy videót berakni ide, hátha sikerül, ha mégse, akkor más módhoz folyamodom… a lényeg, hogy a szám bizonyos szövegrészei annyira illenek a mostani érzéseimhez, hogy annál jobban nem is alakulhatott volna.

Ennyit erről.

Dsida Jenő: Mélyre ások

Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.

Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.

Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.

Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.

Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.

Puska-királylány

Már régóta érlelődik bennem egy bejegyzés, már el is kezdtem írni, de ezt most kihagyom. Igazából illene valami olyasmit írni ami a saját mindennapjaimat írja le, nem azt, ami éppen néha hihetetleül nyomja a lelkemet, és egyáltalán nem a mindennapjaim része, csak bizonyos pillanatban feltűnik a lehetőség, hogy... na és bumm. És bánt. De néha átgondolom, és rájövök, hogy érdemesebb lenne egy naplóba kezdenem, és abban vernyékolnom. De az nem ugyan az... oda tuti nem ír senki nekem megjegyzést, itt meg legalább nézegethetem, hátha mégis. ( xD)

Mit is mondhatnék? (Eddig sok ötletem volt, de persze hogy apám feljön tévézni, és apámnak szokása jóóóó hangosan hallgatni azt a hülye tévét, hogy aztán volt ötlet-nincs ötlet dolog bejöjjön. De örülök én neki!)
Talán kezdjük ott, hogy mostanság valami férfi-megőrítő hormon terjeng a levegőben, vagy a barátnőim kifogják a barom pasikat. Nem sokkal, hogy Mitsukoval szakított a pasija, Bebivel is megtörtént, és hasonló indokkal: van mégegy lány. Én egyre inkább megingok, hogy nekem most tényleg kellene pasi? De persze, aztán megindul a nagy álmodozhatnék életérzés, és rájövök, hogy... franc. xD
(Katival a minap beszéltük meg, hogy az én pasiideálom valahol ott kezdődik, hogy legyen egy idióta. xD A jó értelemben vett idióta: akin tudok nevetni, aki... na jó, legkönyebb ha azt mondom, hogy Jacob Black jellem. Valahogy az ilyen pasik olyan könnyen belopják magukat a szívembe... kábé olyan, mint Richard Zeeman az AB-ben. Kábé Richard és Nathaniel keveréke... na olyan az álompasi... xD)

Másrészt borzasztó, hogy akármilyen bulira megy az ember, elárasztják a helyet az átlag 11-től 15 éves korig terjedő kis "édes" gyermekek... de most komolyan, én annyi idősen, mint ők, még vígan otthon üldögéltem, max Martionos talikra jártam el. Ja, és nem ittam mint a kefekötő, és nem beszélgettem olyan dolgokról jó hangosan a vécében, mint amiről ők beszélgettek egy bizonyos buli alkalmával. Akit érdekel, az rákérdez... de nem értem, hogy... na jó, egy kis bevezető: ha annyit mondok az egyik lány egy éjszakájáról beszélt, amit három pasival töltött együtt, ez már szerintem... pff. Na mindegy.

És megnyírtak. Képet ne kérjetek, mert gépen nincs, anyámék gépén nem érzékelte a fotómasinát, itt meg lusta vagyok megnézni, meg rettegek attól, hogy ez se fogja érzékelni, és nézhetek szépen. A lényeg az, hogy jó rövid lett a hajam, aki látni akarja, az vagy vegyen nekem webcamerát, vagy egy jó fényképezőgépet, vagy meghívhat valahova. Áh, dehogy célzás, ugyan, ugyan.

Ebből úgy tűnhet, mintha folyamatosan otthon döglenék, de ez nem éppen igaz... mostanában a hétvégék nagy részét Mitsukonál/val töltöm, nagyrészben az ő lelki éppsége miatt, bár ezen a héten kisegítő voltam Katiéknál is, pontosabban kisegítő, aki felzabálja az otthon lévő kajájukat, és akire még pluszban pénzt kell költeni. Néha már elgondolkodom azon, hogy szülei szívesen rúgnának ki páros lábbal az otthonukból, csak Kati kér meg mostanában, hogy menjek át délután. És mostanság valahogy laza napok jöttek, így hát megengedhettem magamnak.

És hogy címre visszatérjünk... egyre inkább benne vagyok a puskaiparban. Ahhoz képest, hogy az összes tanár azt mondja, hogy fú, ők mindig észreveszik, hogyha valaki puskázik... nos, ahhoz képest, eddig még nem kaptak rajta. *lekopogja* Bár egyikél most kicsit rosszul éreztem magam. Nos, a lényeg az szerintem, hogy senki se tudott puskázni olaszból, csak én. xD És enyém lett a második legjobb dolgozat, és meg lettem dícsérve, és... jaj. Tiszta rossz volt. Lelkiismeretem azt sugallja, hogy nekem most meg kell mindenképpen tökáletzesen azt az igeidőt, nehogy beégjek, na meg... áhh. xD Tiszta rossz.

Na jó, nincs kedvem írni, pedig sok mindent akartam még, de az van. Lehet velem beszélgetni MSN-en. xDD Pápá.

"Túl szép volt ez az egész, és nem is tartott túlsoká. Sosem volt anniyra szép, de így is elmúlt..."

Megismersz valakit, és elkönyveled valamilyennek. Jófej, kedves. Adsz a barátaid szavára is akik már ismerik, hisz biztos igazat mondanak. És megszereted az ember (persze, mint barátot... én legalábbis).
Hát velem is megtörtént. Emlékszem, mikor Mitsuko egyre többet mesélt nekem "Caleb" nevezetű ismerőséről... hogy milyen jófej, milyen kedves. Eleinte mint barát tűnt fel az életében... aztán egyre többet foglalkozott vele, egyre többször került szóba, mikor aztán elmondta nekem, hogy szerelmes belé. Emlékszem, hogy mennyit vívódott azon, hogy elmondja -e a fiúnak, elvégre neki van barátnője, így sokáig nem mondta el. De aztán Calebnek is feltűnhetett a dolog...
és hosszú-hosszú huza-vona után, találkozások, eltitkolt érzelmek, sírás, és nevetés után végül összejöttek. Én biztam Calebben, hogy végre ő egy olyan fiú, aki megérdemli Mitsukot. Azt a Mitsukot, aki azt mondta, hogy neki nem lesz senkije, ha ennyi idősen, mint amennyi idős most, nem talált eddig magának senkit, akkor később se. De ott volt Caleb. Akiről tényleg úgy tűnt, hogy szereti. Akivel egy idő után én is beszélgetni kezdtem, poénkodtam, és jól éreztem magam vele. De persze minden szép csak egy bizonyos ideig tart...

Fáj, hogy ezt kell mondjam, de sejthettük volna, a fenébe is. És bánt, hogy nem védhettem meg ettől a csalódástól. Hogy még nagyobb seb keletkezik így a szívében, amit nagyon nehéz lesz begyógyítani, és amit én képtelen leszek össueforrasztani. Csak egy pasi lenne képes rá. Ha ezek után közel enged magához egyet is...

37.5 fokos kinyilatkoztazás - azaz már megint rinyálunk

Csak én unom magam, vagy már más is kezdi unni, hogy minimum minden harmadik bejegyzésem arról szól, hogy én szerintem jobban kedvelek valakit, mint ő engem? Ezzel nem azt mondom, hogy utálna, vagy hasonló... csak azt, hogy akarva - akaratlanul kimaradok olyan dolgokról, amiből amúgy ha hívnának, nem mondanék le.
Igen, tudom, talikra eljutnék, csak sikerül mindig úgy szervezni, hogy nekem pont ne legyen jó. (Most vasárnap pl anyumat ünnepletük.)
Itt valami más nyomja a lelkemet, de ezt inkább ide nem jegyzem le - hm, szereznem kellene egy naplót... bár kézzel írni egyre inkább nem szeretek.
Ja, nem elégszek meg azzal, ami van, mert hogy nekem az kell, hogy mindenki annyira szeressen, mint amennyire én őt, vagy legalább kimutassa... idióta.
Miért irigylem mások boldogságát? Miért nem elég nekem az, ami van? Áhh... hülyeség.

Inkább lejegyzem milyen remek dolgok mentek végbe mostanában. (Azaz tegnap délután, és ma... ami nem sok)
Nos... délután berongyoltam anyához, és elmentünk dokihoz... szerintem vagy másfél órát ültünk ott, mert időpontot már nem tudtunk kérni, de azt mondták, nyugodtan menjünk, majd beszorítanak... höh. Remek volt. Persze, amilyen szerencsém volt, ott volt E-Dinka is, akinek köszönhetem a remekbeszabott 5., 6.-os lelki összetöréseimet. Hát, sikeresen levegőnek néztük egymást, hála a jó égnek, hamar elment. Legalább ennyi.

De a folytatás is remek volt... apám egyik kedvenc időtöltése, hogy rám hozza a frászt. Nem poénos értelemben. Emlékszem, mennyire kiakadtam, mikor mág nyolcadikban álltam nagyon rosszul kémiából, pontosabban kettesre... és apám folyamatosan azzal jött, hogy meg fogok bukni. Most is ezzel jött, de a mateknál (örülök neki, hogy még vagy 3-4 hónap van évvégéig, de ő már ennyire látja), és hiába mondtam, hogy van már egy hármasom, és hamarosan majd megint írunk dogát, és értem miről van szó, a továbbra is unokatesóimhoz hasonlítgatott (gyűlölöm, mikor Nórihoz hasonlítanak... ő a tökéletes... na meg mikor annyi idős voltam, mint kisunokatesóm, azaz 11 éves koromban, nekem is csak négyeseim és ötöseim voltak...), meg hogy milyen ciki lenne, ha én lennék az első a családból, aki megbukik... remek, én is ideges vagyok a dolog miatt, sikerült elérnie, hogy bőgőrohamom legyen... eleve beteg vagyok, még ez is... remek volt. Rendben, hogy aggódik, de ne tegyen már ki ilyen lelki terrornak, mert ezzel csak ront a helyzetemen. Francba már.

Utána jobb kedvem lett, beszélgettem MSN-en emberekkel... Kapos mondta, hogy kifizeti nekem az ötezret (anyámék imába foglalták a nevét, az ő nagy sajnálatára... mert hogy őt csak utálni lehet... ehh), Mitsuko webkamerán mutogatta nekem a patkányát, amit irigylek tőle... húsvétra elméletileg én is kapok webkamerát, bár ki tudja, apu kamerefóbiás, mióta látott valami filmet... inkább nem részletezem, mit szokott mondani, azt élőben poén hallani, miközben apát imitálom... xD

Aztán leléptem, mert anyám megkért, hogy ne üljek annyit a gép előtt... helyette lementem hozzá a nappaliba, és együtt néztük az N.C.I.S.-t, meg a Gyilkos számokat... ja, a gépezés miatt nem nagyon szoktam őket nézni. Most jó volt... aztán ledőltem aludni... és olyan reggel hatkor felkeltem, hogy nem tudok aludni... így hát lementem, teát melegítettem, olvasgattam a Blikket (nem találtam más értelmeset), és negyed órára rá felmentem megint aludni... aztán nem is tudom hány fele keltem fel, úgy voltam vele, hogy na, majd most írok regényt! Tévedés... egyszerűen nem tudtam összeszedni a gondolataimat, megmérem a lázam, 37.5. Remek.

Így döntöttem végül a blogolás mellett... lehet este felnézek, bár ezt már ki tudja... csak annak örülök, hogy még 16-17-én se megyek suliba. Fetrenghetek itthon, hacsak nem tervezek valami programot. Höhe.

Irigylem Bebit. Már megint egy olyan pasija van, akit én is elfogadnék... nem tudom, megemlítettem -e már. xD De mindegy, én mindig így járok, még jó, hogy nem ismerem annyira a pasit. ^^ Bár ha megismerném, lehet rájönnék, mégse olyan! Na igen, nem szabad Bebi áradozásait hallgatom, mert ő csak a jót látja. xD
A gyerek gitározik egy csapatban, mi a Pygmalion névre hallgat... most remekül illik a hangulatomhoz a "Köszönöm, jól vagyok" című számuk... majd Bebitől elkérem, és majd vígan hallgathatom, ha már a pénteki koncertre nem tudok elmenni, érthető okokból (azaz betegség). Most csak Hotdogon tudom hallgatni, és ez így nem kóser, mert látják, hogy felnéztem az adatlapjukra... :P Micsoda probléma...

Na, ennyi elég is, örülök, ha kommenteltek, drága néhány olvasom! xD