"Túl szép volt ez az egész, és nem is tartott túlsoká. Sosem volt anniyra szép, de így is elmúlt..."

Megismersz valakit, és elkönyveled valamilyennek. Jófej, kedves. Adsz a barátaid szavára is akik már ismerik, hisz biztos igazat mondanak. És megszereted az ember (persze, mint barátot... én legalábbis).
Hát velem is megtörtént. Emlékszem, mikor Mitsuko egyre többet mesélt nekem "Caleb" nevezetű ismerőséről... hogy milyen jófej, milyen kedves. Eleinte mint barát tűnt fel az életében... aztán egyre többet foglalkozott vele, egyre többször került szóba, mikor aztán elmondta nekem, hogy szerelmes belé. Emlékszem, hogy mennyit vívódott azon, hogy elmondja -e a fiúnak, elvégre neki van barátnője, így sokáig nem mondta el. De aztán Calebnek is feltűnhetett a dolog...
és hosszú-hosszú huza-vona után, találkozások, eltitkolt érzelmek, sírás, és nevetés után végül összejöttek. Én biztam Calebben, hogy végre ő egy olyan fiú, aki megérdemli Mitsukot. Azt a Mitsukot, aki azt mondta, hogy neki nem lesz senkije, ha ennyi idősen, mint amennyi idős most, nem talált eddig magának senkit, akkor később se. De ott volt Caleb. Akiről tényleg úgy tűnt, hogy szereti. Akivel egy idő után én is beszélgetni kezdtem, poénkodtam, és jól éreztem magam vele. De persze minden szép csak egy bizonyos ideig tart...

Fáj, hogy ezt kell mondjam, de sejthettük volna, a fenébe is. És bánt, hogy nem védhettem meg ettől a csalódástól. Hogy még nagyobb seb keletkezik így a szívében, amit nagyon nehéz lesz begyógyítani, és amit én képtelen leszek össueforrasztani. Csak egy pasi lenne képes rá. Ha ezek után közel enged magához egyet is...