Na, elöljáróban, mielőtt nekiállnék írogatni: megbuktam rutinon. xD Perszehogy. Befostam, és elrontottam a hülye gyorsítást. Na, nem is beszélnék tovább erről, mert eszembe juttatja a keddet, ami egy horror lesz. Fél négyig suli, 4-től 6-ig vezetés. Vihííí! Reggel háromnegyed 7-től este 7-ig (vagy negyed 8-ig) otthon se leszek. Másnap meg rutin, újra. Dejó.
Nem erről akarok beszélni, hanem valami egész másról. Érdekes az, hogy ami nekem megtetszik egy könyvben, valami ami arra ösztönöz, hogy folytassam... másokat éppen hogy taszít. Vagy ami engem elriaszt, az másoknak épp jó pont.
Hogy példával éljek: itt van Karen Marie Moning regénye, a Tündérkrónikák. Számomra épp a kutatások tették érdekessé a könyvet, és kifejezetten örültem annak, hogy a főszereplők között nem lobbant fel már az első pillanatban az elolthatatlan vágy egymás iránt, hogy aztán a második fejezetben már egymásnak essenek. Én úgy vagyok vele, hogy sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol lassan, fokozatosan történik meg a dolog, nem úgy, hogy már a második találkozáskor tudják: őket egymásnak ítélte a sors.
De most, ahogy nézegettem könyvkritikákat, arra kellett rádöbbennem: másoknak épp azért nem tetszik a könyv, amiért engem megfogott. Hiányolják a szerelmi szálat. Mert hogy akkor el tudnak feledkezni a csúnya világról. Ember. Engem már az felemel, ha olvashatom a történetet, már az is elnyomja a hétköznapokat. Ha meg szerelmi történetet akar, akkor vegyen ponyvát, na abban van bőven szerelmi szál. Vagy szerezzen egy pasit. xD
De most komolyan... csak azért leértékelni egy könyvet, mert nem esnek egymásnak a szereplők már az első könyvben? Vagy hogy egyáltalán semmi, de semmi rokonszenv nem indul meg egymást iránt olyan téren? Nem értem.
Na mindegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése