2010. október 16., szombat
Sharlott asszonya
Van egy Yuki Kaori manga, amit nagyon szeretek (jó, több is van, na de na.). Valamikor újra kellene olvasni... a címe az, hogy Camelot. Rövid kis történet, de engem megfogott. Ott tűnik fel ez a vers, mely a Sharlott asszonya címet viseli. Szerintem sokan tisztában vannak vele, hogy szerény személyem középkor-buzi. Mindig is hihetetlen érdeklődéssel vártam az óvodában az alvás előtti mesét a királyfiról, a hercegnőről és a sárkányról... imádtam elképzelni azokat a hatalmas várakat, azokat az estélyeket... de nem akarnék ott élni, mivel az én középkor elképzelésem túlságosan is egybefonódik a varázslatokkal. Mármint... ha valóban léteztek volna akkor mágusok, meg sárkányok, meg egyebek, akkor imádnék ott élni, de az a szomorú igazság, hogy nem voltak. Pedig szép lenne... nincs érettségi, nyelvvizsgák és idegesítő láthatatlanság érzet. Vagy... lehet ez utóbbi akkor is meglenne.
2010. szeptember 12., vasárnap
Átkozottul semmilyen
Ó igen, a régóta várt bejegyzés. El se hinnétek mennyi, de mennyi piszkozatot mentettem le, és végül nem publikáltam... hát sokat. Most mégis írok, mert... csak. Lehet hisztis picsának nézni, de nagyon nem tud érdekelni. Én blogom, akkor és arról nyígok, amiről akarok. És kész.
El se hinnétek mióta vágyom arra, hogy legyen egy meglepetésbulim. Emlékszem, mennyiszer "utáltam" egy csomó embert, akinek összejött, azokat meg végképp akiknek többször is. Mindig visszatartottam a fanyar mosolyt, ami arcomra kívánkozott. Persze, szeretek én adni, nem erről van szó. De néha annyira rossz, hogy persze, azok az emberek, akik nem vágynak ilyesmire, azoknak mindig összejön. Nekem? Ugyan már.
Tudom, ez is egy ugyan olyan szeptember 13 lesz, mint a tavalyi. Megint vagy az ágyamon fetrengek és figyelem a plafont, vagy épp a gép előtt ülök... és az a bizonyos 18:43 perc akkor jön el, mikor nem is figyelek, majd mikor észreveszem, hogy hoppácska, már elmúlt... jutalmazhatom az egészet egy halk sóhajjal.
Oké, lehet eléggé hülye hozzáállás az, hogy arra vágyom: mások szervezzenek nekem bulit. Tavaly is lehet lett volna lehetőségem, hogy összeszervezzek valamit, de nem tettem. Mert... nem tudom. Volt egy kis reménykedésem, hogy talán esetleg lesz valaki más, aki ráérez. Néha olyan rossz, hogy az ember konkrétan próbálja a szülei, vagy valaki másnak a szájába rágni, hogy akar valamit... de persze vagy nem kapcsol, vagy nincs kedve hozzá.
Annyira reméltem, hogy valakinek eszébe jut, hogy azt a nyamvadt tizennyolcadikat valamiképpen máshogy akarom megünnepelni. Elvégre papíron ez épp azt jelzi, hogy végül is túl vagy a gyerekkoron. Végül nem lett semmi. Én pedig a fogamat szívogatva néztem, ahogy a többiek összehoznak valamit, vagy valaki összehoz nekik valamit. És igen, szar látni, hogy másoknak végül is összejön, nekem meg nem. Igen is rossz érzés. És igen is rossz az a tudat, hogy ez a francos tizenkilenc is ugyan olyan egyhangú, és átkozottul semmilyen lesz, mint a mostanában lévő összes születésnapom. Kapok egy kis pénzt, aminek örülök, eljönnek a rokonok, ami bizonyos szempontokból jó, mások is adnak ajándékot... de valahogy annyira reménykedtem tavaly, hogy az a bizonyos tizennyolc valamiféleképpen más lesz. Most már nem merek reménykedni, hogy a tizenkilencedik tartogathat meglepetést. Ugyan, mégis mit?
Még annak idején Berni ültette a fülembe a bogarat, mikor az ő 19. születésnapját ünnepeltük. Akkor mondta azt, hogy számára a 19 olyan semmilyen szám. Már nem lehetsz gyerek többé, és még 20 se vagy. Mintha egy lötyögő híd közepén állnál. Ami kicseszettül egyhangú. Valahogy van egy olyan érzésem is, hogy ez az év maga lesz a pokol. Mármint az iskolaév. Ahogy telnek a napok egyre inkább felfordul a gyomrom és nem akarok felkelni az ágyból. Meg akarok maradni abban az átkozott kis álomvilágomban, ahol nem zavarnak olyan gondok, hogy érettségi, nyelvvizsga, dolgozatok, születésnapok, pénzhiány, hogy képtelen vagyok találni valakit, akibe érdemes lenne beleszeretni, vagy ha nem is szeretni, akkor valakit, aki érdemes lenne arra, hogy vágyódjak utána... de ha ez meg is történne, akkor is a srác egy lehetetlen álomkép számomra. Egy kicseszettül távoli álomkép.
Nincs kedvem ehhez az egészhez. Csak be akarok gubózni, vagy csak egyszerűen végre valahogy kibeszélni magamból az összes szart, ami nyomja a lelkem. De néha már az a rossz, hogy úgy érezem, hiába beszélem ki magamból, hiába írom le, vagy akármi... még mindig rosszul érezem magam, még mindig ugyan azok a szarok aggasztanak, és reménytelenül egyre mélyebbre zuhanok a hülye önsajnáltatás gödrében.
És most megint elszégyelltem magam. Hogy hülyeségek miatt szenvedek. Hogy inkább örülnöm kéne annak, hogy kapok egyáltalán ajándékot, mert másoknak erre nem telik. Hogy akadnak barátaim, akikkel tudok beszélgetni a gondjaimról. De... de... a fenébe is, nem vigasztal az, hogy másnak rosszabb mint nekem. Nem tud megnyugtatni, nem tud... zavarni. Én is ugyan olyan szemét énközpontú vagyok, mint a többi ember.
És... áhh. Mindegy.
El se hinnétek mióta vágyom arra, hogy legyen egy meglepetésbulim. Emlékszem, mennyiszer "utáltam" egy csomó embert, akinek összejött, azokat meg végképp akiknek többször is. Mindig visszatartottam a fanyar mosolyt, ami arcomra kívánkozott. Persze, szeretek én adni, nem erről van szó. De néha annyira rossz, hogy persze, azok az emberek, akik nem vágynak ilyesmire, azoknak mindig összejön. Nekem? Ugyan már.
Tudom, ez is egy ugyan olyan szeptember 13 lesz, mint a tavalyi. Megint vagy az ágyamon fetrengek és figyelem a plafont, vagy épp a gép előtt ülök... és az a bizonyos 18:43 perc akkor jön el, mikor nem is figyelek, majd mikor észreveszem, hogy hoppácska, már elmúlt... jutalmazhatom az egészet egy halk sóhajjal.
Oké, lehet eléggé hülye hozzáállás az, hogy arra vágyom: mások szervezzenek nekem bulit. Tavaly is lehet lett volna lehetőségem, hogy összeszervezzek valamit, de nem tettem. Mert... nem tudom. Volt egy kis reménykedésem, hogy talán esetleg lesz valaki más, aki ráérez. Néha olyan rossz, hogy az ember konkrétan próbálja a szülei, vagy valaki másnak a szájába rágni, hogy akar valamit... de persze vagy nem kapcsol, vagy nincs kedve hozzá.
Annyira reméltem, hogy valakinek eszébe jut, hogy azt a nyamvadt tizennyolcadikat valamiképpen máshogy akarom megünnepelni. Elvégre papíron ez épp azt jelzi, hogy végül is túl vagy a gyerekkoron. Végül nem lett semmi. Én pedig a fogamat szívogatva néztem, ahogy a többiek összehoznak valamit, vagy valaki összehoz nekik valamit. És igen, szar látni, hogy másoknak végül is összejön, nekem meg nem. Igen is rossz érzés. És igen is rossz az a tudat, hogy ez a francos tizenkilenc is ugyan olyan egyhangú, és átkozottul semmilyen lesz, mint a mostanában lévő összes születésnapom. Kapok egy kis pénzt, aminek örülök, eljönnek a rokonok, ami bizonyos szempontokból jó, mások is adnak ajándékot... de valahogy annyira reménykedtem tavaly, hogy az a bizonyos tizennyolc valamiféleképpen más lesz. Most már nem merek reménykedni, hogy a tizenkilencedik tartogathat meglepetést. Ugyan, mégis mit?
Még annak idején Berni ültette a fülembe a bogarat, mikor az ő 19. születésnapját ünnepeltük. Akkor mondta azt, hogy számára a 19 olyan semmilyen szám. Már nem lehetsz gyerek többé, és még 20 se vagy. Mintha egy lötyögő híd közepén állnál. Ami kicseszettül egyhangú. Valahogy van egy olyan érzésem is, hogy ez az év maga lesz a pokol. Mármint az iskolaév. Ahogy telnek a napok egyre inkább felfordul a gyomrom és nem akarok felkelni az ágyból. Meg akarok maradni abban az átkozott kis álomvilágomban, ahol nem zavarnak olyan gondok, hogy érettségi, nyelvvizsga, dolgozatok, születésnapok, pénzhiány, hogy képtelen vagyok találni valakit, akibe érdemes lenne beleszeretni, vagy ha nem is szeretni, akkor valakit, aki érdemes lenne arra, hogy vágyódjak utána... de ha ez meg is történne, akkor is a srác egy lehetetlen álomkép számomra. Egy kicseszettül távoli álomkép.
Nincs kedvem ehhez az egészhez. Csak be akarok gubózni, vagy csak egyszerűen végre valahogy kibeszélni magamból az összes szart, ami nyomja a lelkem. De néha már az a rossz, hogy úgy érezem, hiába beszélem ki magamból, hiába írom le, vagy akármi... még mindig rosszul érezem magam, még mindig ugyan azok a szarok aggasztanak, és reménytelenül egyre mélyebbre zuhanok a hülye önsajnáltatás gödrében.
És most megint elszégyelltem magam. Hogy hülyeségek miatt szenvedek. Hogy inkább örülnöm kéne annak, hogy kapok egyáltalán ajándékot, mert másoknak erre nem telik. Hogy akadnak barátaim, akikkel tudok beszélgetni a gondjaimról. De... de... a fenébe is, nem vigasztal az, hogy másnak rosszabb mint nekem. Nem tud megnyugtatni, nem tud... zavarni. Én is ugyan olyan szemét énközpontú vagyok, mint a többi ember.
És... áhh. Mindegy.
2009. december 14., hétfő
Galex, Gabson... Gabey?! - azaz a Gabrielista aranykor
Tudom. Rég írtam. Nagyon régen. Ezt tudjátok be lutaságomnak, újult szerepjátékos aktivitásomnak és az iskolának. Most is angolt kellene tanulnom, vagy fizikát, de helyette itt írogatok. Értékeljétek nagyra ezt.
Mi is történ ez idő alatt? Nem sok. Még élek. Nem igazán látok semmi olyan hatalmas dolgot, amit meg kellene osztanom az eltet hónapokból, ami bármi szempontból nagy hatással lenne az olvasóra. Mert az, hogy voltam Bécsben, vagy hogy holnap ismerkedek meg az új olasz magántanárommal... nos... ez mennyivel vinné előbbre bármivel is mások hétköznapját? Semennyivel.
Talán inkább ki is térnék a címre, hogy miért is ez, mert bizony ennyiből nem igazán lehet leszűrni a lényeget.
Igen, jól sejted, megint egy szerepjátékos maszlagnak lehetsz szemtanúja. Bizony. Ha unod már, akkor lapozz.
Tehát. Először megemlíteném azt a számomra furcsa felfedezést, hogy mennyivel több lány van, aki a fórumokon részesíti előnyben ezt a játékot, míg a papíros kivitelezést inkább a fiúk körében elismert. Csak figyeljetek meg egy fórumos szerepjátékos honlapot, biztos, hogy a játékosok minimum 60%-a lány. Persze ez alól kivételt képeznek talán a Star Wars-os honlapok, bár ki tudja. Arrafelé én ritkán fordulok meg, így azon a színtéren eléggé nehezen nyilatkozhatok.
De mégis, valahogy számomra ez furcsa. És az is meglepő számomra, hogy én is inkább a fórumosdit részesítem előnyben, mint a papírost. Hogy miért? A fórumos játéknál nekem mindig van egy olyan érzésem, mintha egy regényt írnék. Csak persze nem egyedül. Több időm van megfontolni, hogy mit is teszek majd, hogyan reagálok a többiek tetteire, hogyan is reagálna az ott játszott "én".
De mégis, mi a jó a papíros kivitelben? Nem is tudom... én mikor néha napján összegyűlünk egy-két baráttal, akkor nagyon sokat tudunk nevetni bizonyos helyzeteken. Nem feltétlen vesszük olyan véresen komolyan a játékot - nem mintha a humor nem fordulna elő a fórumos játékainkban. Csak a papírosban valahogy könnyebben jön ki a dolog... legalábbis nekem mostanában így megy.
Milyen távoliak már azok az idők, mikor a tini vérfarkas tartotta rettegésben a kisdiákokat, ami ellen csak egy repkedő olló volt a mentsvár és mikor még "nem colt szerencsém dridához" (aki nem érti: direkt írtam el, régi történet). Rég volt. Emlékszem, akkoriban sokszor inkább a humort részesítettem előnyben játékaimban, nem a realitást. Mára ez már változott. Papírosban jobban kivitelezem agyament énemet, mint fórumon. Mostanában inkább karaktereim égő helyzetbe hozása a "menő".
De még mindig nem tértem a lényegre. Kedves volt magyartanárom is kitért erre az esszémnél, hogy kicsapongok, nem térek a tárgyra. Pedig én csak normálisan akartam vázolni a helyzetet. Na mindegy, legközelebb ha visszajön, kap majd két sort, aztán majd ha azt mondja kevés, majd a képébe nyögöm, hogy "Ön akarta, hogy lényegretörő legyek.". Igen, valóban nem kedvelem azt a nőt. Őrült kötelezőolvasmány mániákus.
Ó, igen, megint eltértem, bizony-bizony. De most legalább valamennyire azok is kielégültek, akik az én csodás hétköznapjaimra kíváncsiak, kaphattak egy kis szemelvényt a dologból.
Tehát akkor vágjunk bele:
Nem sokszor fordult elő, hogy többen szerették volna egy karakterem. Igazából én se szeretem mindig őket. Vicces az, hogyha regényt is írok, nincs meg bennem az a szeretet, amit másoknál olvasok. Hogy úgy tekintenek hősükre, mint mondjuk saját gyermekükre. Bennem ez nincs meg. Bár mély utálatot eddig egy karakterem iránt se éreztem, csak néha már unalmat. Ilyenkor lett az, hogy vagy abbahagytam a regényt, vagy abbahagytam azt a szerepjátékot, esetleg karaktert váltottam.
Konkrétan jó, ha egy-két lány karakteremet szerettem. Egy időben Íriszt is szerettem. Ezért is rázhatott meg annak idején annyira, mikor egy "kedves" ismerős értelmetlen halálát írta meg... jó, nem volt annyira értelmetlen, hisz így egy másik egyednek adtak életet, de mégis úgy éreztem akkor, mintha valaki számomra fontosat gyaláztak volna meg. Lehet hülyén hangzik, hogy túl komolyan veszem, de sajnos akkor ez volt az igazság. Mert nem épp a legszebb módon halt meg. Egyszerűen undorodtam az olvasmánytól, mikor a kezembe jutott, bár nem sírtamm vagy ilyesmi, de a gyomrom majdnem felfordult.
Néhány ismerősöm akkor megtiltotta a mű írójának, hogy ezt megossza velem. Pontosabban két író volt, de az egyikre annyira akkor nem haragudtam... ismertem őt, tudtam róla, hogy nem az ő agyament ötlete volt az egész... mondhatni az események áldozata volt ő is. Vagy csak épp védőbeszédet gyártok a számára? Mindegy is.
A lényeg az, hogy azaz író, akit akkor nagyon is megvetettem (és néha ma is megvetek) képes volt előttem hangoztatni, hogy "hamarosan úgy is meghalsz", meg ilyesmi. Döbbent voltam, nem értettem. Persze sejtettem, hogy nem rólam van szó, hanem Íriszről, de akkor is.
Végül aztán kutatni kezdtem és mindenféle összekötetés árán megszereztem a "remekművet". Már akkori tizen... mennyi idős voltam akkor? Talán olyan tizenöt-tizenhat között, akkor még aktívan játszottam ott. Tehát már akkor feltűnt az a nagyon silány fogalmazás, bár mit várunk, két szerepjátékos összeszerkesztett játéka volt, ne számítsak nagy minőségre, főleg nem attól a bizonyos embertől. Elolvastam és rosszul voltam. Mert hiába a rossz fogalmazás, mégis olyan átkozottul megalázó módon ölték meg Íriszt, olyan átkozottul... rosszul. Ő volt akkor rég a lekidolgozotabb karakterem, nevezném őt talán a legelső igazi karakteremnek is. Voltak előtte szánypróbálhatások, de akkor kezdtem el igazán átgondolni minden cselekedetem vele és a vége felé úgy megírni a reagot, hogy ne én reagáljak, hanem Írisz. Tudom-tudom, már megint pszichopatának tűnök. Igen, átlényegülés, pontosan.
Végül persze őt is meguntam és került a süllyesztőbe.
Ugyan ez a hely volt, ahol az első fiú karakteremet hoztam. Neki volt először nagyobb érdekéődő közönsége. Akit nem azért szerettek, merthogy én vagyok a user, hanem azért, mert vicces volt, érdekeseket lehetett vele játszani és ez meghozta nekem a kedvet a játékhoz. Egy őrült volt, valóban. Egy kis részem volt benne, na meg egy olyan rész, amilyen férfit magam mellé el tudnék képzelni. De mint mondtam, csak egy kicsi. Vincent-ben inkább a humorát is az ego-ját szerettem, azt, hogy minden nővel kikezdett... az is vicces volt, de mint barátnője, nem igazán élvezném.
Aztán ott volt Sebi. Őt annyian nem kedveték, igazából őt csak én szerettem, de nem is bánom. Miközben Vinnie egy nőcsábász nagymenő volt, Sebi mondhatni Gabriel előfutára lehetett. Nem az a társasági ember, de mégis, jelentősége van, jóképű, szőke (ez egy fontos szempont xD), és... igazából benne is megvolt az a kicsi nőcsábász hajlam, de nem annyira, mint a jövendő Gabe-jénél.
Aztán... felhagytam a szerepjátékkal, jó hosszú időre. Jó, voltak máshol karaktereim, de nem igazán játszottam, vagy ha meg is tettem, akkor inkább lányt hoztam. A lány karaktereket nehezebben szeretem meg, talán abból az pokból, hogy én is lány vagyok, na meg talán azért, mert fiú-testvér-komplexusos vagyok, hiába nincs.
Aztén jött egy újabb honlap, ahova már vagy hatezer karaktert csináltam... és akkor született meg az első Gabriel. Már nem is tudom miért csináltam meg. Csak úgy... jött. Eleinte csak Rékával csorgattuk a nyálunkat, mert hogy "Ááá, a karakterképe Boyd Holbrook, wááá", meg hogy "megBoydulunk tőle" és a többi hasonlóan érdekes poén... aztán jött a folytatás, mikor azon a bizonyos honlapon még náhányan kezdtek érdeklődni iránta, pedig előtörténete nem volt akkora nagy szám. Gabe akkoriban csak egy 1950-es évek táján született feltörekvő színész volt, aki vágyta ez elismerést, aki megvetette a nőket, mert családtagjai hát nem éppen a legszebben bántak el vele, hogy szépen fogalmazzak... de mindent összevetve, akkor is megvolt már valamennyire. Csak akkor még talán kevésbé volt nimfomán. Vagy lehet akkor is az volt, csak én átsiklottam felette, mivel éppen hogy csak azt kellett eljátszanom, hogy miként áll ellen, miként mond nemet és adja a hideget valaki másnak. Nem az volt a célja, hogy ő hódítson meg valakit.
Aztán ott nem játszottam tovább... és új honlap. De ott más követelmények, előtörténet átírás. Bár volt egy kisebb affér a karakterkép ügyileg, de rosszul is lettem volna, ha nem Boyd lett volna az avatarképe. Gabriel nem Gabriel, ha nem Boyd a képe.
És megírtam az új előtörténetet, ahol már az 1600-as években látja meg a napvilágot, mint egy alkoholista apa gyermeke, ki csak azért nősül újra, hogy legyen pénze... de ezzel megkeserítve fia életét. Aki mikor végre megszükik a családjától, hogy színész lehessen... hát, végül egy újabb csalódás vár, kiderül, hogy sok ember számára többet ér a pénz, mint a... szerelem? A nő részéről nem igazán nevezném annak.
Majd mikor újra rendben mennének tovább a dolgok... nos igen. Mostanában többre értékelem a tragikus végkifejleteket, mint a megható happy end-eket. Ezért van hányingerem bizonyos művek végétől, amik szinte már csöpögnek attól a hihetetlenül boldog végkifejlettől. Szerintem nem kellene példálóznom, de... jelenleg is van egy történet, ami "felkavarja" az én érzelmi világomat. Lehet főleg azért, mert nem tetszik...
Tehát. Adott nekünk egy pasi. Aki bizony meleg. És mit ír az író? Persze, hogy őt választják ki arra a "nemes" feladara, hogy háremben éljen egy csomó nővel, hogy aztán ő legyen majd az új nemzedékek atyja. Hát csudajó. Ezt talán túl is élném... egészen addig, amíg az amúgy meleg pasi rá nem jön, hogy ő valójában nagyon is hetero és hogy szerelmes az egyik nőbe és fú, szerelem mindörökre... piff. Könyörgöm. Hol látott már valaki ilyesmit, hogy az amúgy ekte meleg majd rögtön hetero lesz, minden... utóhatás nélkül?
Már megint jön az általános nőnevelés, miért sokak vállják... vagy inkább ez belénk van kódolva... azaz mi azt hisszük, hogyha kifogunk a fiúk közül egy nehezebb esetet... nos... akkor majd persze mi leszünk azok akik megváltoztatjuk! Hogy ó, biztosan meg fog változni, mivel szeret/hatással vagyok rá/rá fog jönni, hogy ez íhy jobb... persze.
Két végletet ismerek: a pasi egyáltalán nem változik, ugyan úgy csinálja a rossz szokásait, mondjuk nőzik még a barátnője mellett... azaz lelki törés, stb. Vagy a másik eset, mikor ekte papucs lesz belőle.
Oké, vannak köztes esetek, de én most konkrétan a nehéz esetekről beszéltem, nem azokról, akiknem egyszerűen csak az a gondja, hogy nem hajtja le a vécéülőkét pisilés után.
Tehát gáááhhh... sok író remekül ért hozzá, hogyan rontson el egy amúgy jó karaktert. Nem mintha én olyan tökéletes lennék.
Éééés igen, megint eltértem a tárgytól. Gabriel-nél tartottam, ugye? Nos... azt hiszem neki máris nagyobb érdeklődési köre van. Persze még mindig nem akkora, mint annak idején Vincent-nek. Neki... hát sokan szerették, azt hiszem. Gabe iránt egyenlőre kemény öt fő érdeklődik, de nekem már az is tömeg... mutatja, hogy nem annyira gáz karakter.
Bár most az a vicces, hogy van egy hozzá igen szorosan kapcsolódó karakter. Én konkrátan lemondtam arról, hogy valaki is megalkossa Thea-t... erre most kettő is. Persze, annak fogom adni, aki előbb jelezte a dolgot, elvégre... de vicces volt. Így legyen ötösöm a lottón, ahogy észrevettem a PM-et a levelesládámban.
És mi is ez a Galex, Gabson és Gabey? Gabriel-Alex, Gabriel-Jackson és Gabriel-Zoey... drága édes kis halandószolgám utolsóként. Bár akkor még mondhatnám, hogy Gabenus... mert Gabriel-Magnus... csak Magnus novelláját meg kellene írnom. Mikor egyik barátnőmnek felvázoltam a történetét, közölte velem, hogy én előző életemben egy elborult agyú gyilkos voltam. Aki kínzott másokat. Én ezt annyira nem hiszem. Néha túlságosan is empatikus vagyok. Néha meg nem. Tehát ki tudja. Lehet gyilkos voltam, empátiával... és empatikusan élveztem mások kínját. Milyen jó...
Mi is történ ez idő alatt? Nem sok. Még élek. Nem igazán látok semmi olyan hatalmas dolgot, amit meg kellene osztanom az eltet hónapokból, ami bármi szempontból nagy hatással lenne az olvasóra. Mert az, hogy voltam Bécsben, vagy hogy holnap ismerkedek meg az új olasz magántanárommal... nos... ez mennyivel vinné előbbre bármivel is mások hétköznapját? Semennyivel.
Talán inkább ki is térnék a címre, hogy miért is ez, mert bizony ennyiből nem igazán lehet leszűrni a lényeget.
Igen, jól sejted, megint egy szerepjátékos maszlagnak lehetsz szemtanúja. Bizony. Ha unod már, akkor lapozz.
Tehát. Először megemlíteném azt a számomra furcsa felfedezést, hogy mennyivel több lány van, aki a fórumokon részesíti előnyben ezt a játékot, míg a papíros kivitelezést inkább a fiúk körében elismert. Csak figyeljetek meg egy fórumos szerepjátékos honlapot, biztos, hogy a játékosok minimum 60%-a lány. Persze ez alól kivételt képeznek talán a Star Wars-os honlapok, bár ki tudja. Arrafelé én ritkán fordulok meg, így azon a színtéren eléggé nehezen nyilatkozhatok.
De mégis, valahogy számomra ez furcsa. És az is meglepő számomra, hogy én is inkább a fórumosdit részesítem előnyben, mint a papírost. Hogy miért? A fórumos játéknál nekem mindig van egy olyan érzésem, mintha egy regényt írnék. Csak persze nem egyedül. Több időm van megfontolni, hogy mit is teszek majd, hogyan reagálok a többiek tetteire, hogyan is reagálna az ott játszott "én".
De mégis, mi a jó a papíros kivitelben? Nem is tudom... én mikor néha napján összegyűlünk egy-két baráttal, akkor nagyon sokat tudunk nevetni bizonyos helyzeteken. Nem feltétlen vesszük olyan véresen komolyan a játékot - nem mintha a humor nem fordulna elő a fórumos játékainkban. Csak a papírosban valahogy könnyebben jön ki a dolog... legalábbis nekem mostanában így megy.
Milyen távoliak már azok az idők, mikor a tini vérfarkas tartotta rettegésben a kisdiákokat, ami ellen csak egy repkedő olló volt a mentsvár és mikor még "nem colt szerencsém dridához" (aki nem érti: direkt írtam el, régi történet). Rég volt. Emlékszem, akkoriban sokszor inkább a humort részesítettem előnyben játékaimban, nem a realitást. Mára ez már változott. Papírosban jobban kivitelezem agyament énemet, mint fórumon. Mostanában inkább karaktereim égő helyzetbe hozása a "menő".
De még mindig nem tértem a lényegre. Kedves volt magyartanárom is kitért erre az esszémnél, hogy kicsapongok, nem térek a tárgyra. Pedig én csak normálisan akartam vázolni a helyzetet. Na mindegy, legközelebb ha visszajön, kap majd két sort, aztán majd ha azt mondja kevés, majd a képébe nyögöm, hogy "Ön akarta, hogy lényegretörő legyek.". Igen, valóban nem kedvelem azt a nőt. Őrült kötelezőolvasmány mániákus.
Ó, igen, megint eltértem, bizony-bizony. De most legalább valamennyire azok is kielégültek, akik az én csodás hétköznapjaimra kíváncsiak, kaphattak egy kis szemelvényt a dologból.
Tehát akkor vágjunk bele:
Nem sokszor fordult elő, hogy többen szerették volna egy karakterem. Igazából én se szeretem mindig őket. Vicces az, hogyha regényt is írok, nincs meg bennem az a szeretet, amit másoknál olvasok. Hogy úgy tekintenek hősükre, mint mondjuk saját gyermekükre. Bennem ez nincs meg. Bár mély utálatot eddig egy karakterem iránt se éreztem, csak néha már unalmat. Ilyenkor lett az, hogy vagy abbahagytam a regényt, vagy abbahagytam azt a szerepjátékot, esetleg karaktert váltottam.
Konkrétan jó, ha egy-két lány karakteremet szerettem. Egy időben Íriszt is szerettem. Ezért is rázhatott meg annak idején annyira, mikor egy "kedves" ismerős értelmetlen halálát írta meg... jó, nem volt annyira értelmetlen, hisz így egy másik egyednek adtak életet, de mégis úgy éreztem akkor, mintha valaki számomra fontosat gyaláztak volna meg. Lehet hülyén hangzik, hogy túl komolyan veszem, de sajnos akkor ez volt az igazság. Mert nem épp a legszebb módon halt meg. Egyszerűen undorodtam az olvasmánytól, mikor a kezembe jutott, bár nem sírtamm vagy ilyesmi, de a gyomrom majdnem felfordult.
Néhány ismerősöm akkor megtiltotta a mű írójának, hogy ezt megossza velem. Pontosabban két író volt, de az egyikre annyira akkor nem haragudtam... ismertem őt, tudtam róla, hogy nem az ő agyament ötlete volt az egész... mondhatni az események áldozata volt ő is. Vagy csak épp védőbeszédet gyártok a számára? Mindegy is.
A lényeg az, hogy azaz író, akit akkor nagyon is megvetettem (és néha ma is megvetek) képes volt előttem hangoztatni, hogy "hamarosan úgy is meghalsz", meg ilyesmi. Döbbent voltam, nem értettem. Persze sejtettem, hogy nem rólam van szó, hanem Íriszről, de akkor is.
Végül aztán kutatni kezdtem és mindenféle összekötetés árán megszereztem a "remekművet". Már akkori tizen... mennyi idős voltam akkor? Talán olyan tizenöt-tizenhat között, akkor még aktívan játszottam ott. Tehát már akkor feltűnt az a nagyon silány fogalmazás, bár mit várunk, két szerepjátékos összeszerkesztett játéka volt, ne számítsak nagy minőségre, főleg nem attól a bizonyos embertől. Elolvastam és rosszul voltam. Mert hiába a rossz fogalmazás, mégis olyan átkozottul megalázó módon ölték meg Íriszt, olyan átkozottul... rosszul. Ő volt akkor rég a lekidolgozotabb karakterem, nevezném őt talán a legelső igazi karakteremnek is. Voltak előtte szánypróbálhatások, de akkor kezdtem el igazán átgondolni minden cselekedetem vele és a vége felé úgy megírni a reagot, hogy ne én reagáljak, hanem Írisz. Tudom-tudom, már megint pszichopatának tűnök. Igen, átlényegülés, pontosan.
Végül persze őt is meguntam és került a süllyesztőbe.
Ugyan ez a hely volt, ahol az első fiú karakteremet hoztam. Neki volt először nagyobb érdekéődő közönsége. Akit nem azért szerettek, merthogy én vagyok a user, hanem azért, mert vicces volt, érdekeseket lehetett vele játszani és ez meghozta nekem a kedvet a játékhoz. Egy őrült volt, valóban. Egy kis részem volt benne, na meg egy olyan rész, amilyen férfit magam mellé el tudnék képzelni. De mint mondtam, csak egy kicsi. Vincent-ben inkább a humorát is az ego-ját szerettem, azt, hogy minden nővel kikezdett... az is vicces volt, de mint barátnője, nem igazán élvezném.
Aztán ott volt Sebi. Őt annyian nem kedveték, igazából őt csak én szerettem, de nem is bánom. Miközben Vinnie egy nőcsábász nagymenő volt, Sebi mondhatni Gabriel előfutára lehetett. Nem az a társasági ember, de mégis, jelentősége van, jóképű, szőke (ez egy fontos szempont xD), és... igazából benne is megvolt az a kicsi nőcsábász hajlam, de nem annyira, mint a jövendő Gabe-jénél.
Aztán... felhagytam a szerepjátékkal, jó hosszú időre. Jó, voltak máshol karaktereim, de nem igazán játszottam, vagy ha meg is tettem, akkor inkább lányt hoztam. A lány karaktereket nehezebben szeretem meg, talán abból az pokból, hogy én is lány vagyok, na meg talán azért, mert fiú-testvér-komplexusos vagyok, hiába nincs.
Aztén jött egy újabb honlap, ahova már vagy hatezer karaktert csináltam... és akkor született meg az első Gabriel. Már nem is tudom miért csináltam meg. Csak úgy... jött. Eleinte csak Rékával csorgattuk a nyálunkat, mert hogy "Ááá, a karakterképe Boyd Holbrook, wááá", meg hogy "megBoydulunk tőle" és a többi hasonlóan érdekes poén... aztán jött a folytatás, mikor azon a bizonyos honlapon még náhányan kezdtek érdeklődni iránta, pedig előtörténete nem volt akkora nagy szám. Gabe akkoriban csak egy 1950-es évek táján született feltörekvő színész volt, aki vágyta ez elismerést, aki megvetette a nőket, mert családtagjai hát nem éppen a legszebben bántak el vele, hogy szépen fogalmazzak... de mindent összevetve, akkor is megvolt már valamennyire. Csak akkor még talán kevésbé volt nimfomán. Vagy lehet akkor is az volt, csak én átsiklottam felette, mivel éppen hogy csak azt kellett eljátszanom, hogy miként áll ellen, miként mond nemet és adja a hideget valaki másnak. Nem az volt a célja, hogy ő hódítson meg valakit.
Aztán ott nem játszottam tovább... és új honlap. De ott más követelmények, előtörténet átírás. Bár volt egy kisebb affér a karakterkép ügyileg, de rosszul is lettem volna, ha nem Boyd lett volna az avatarképe. Gabriel nem Gabriel, ha nem Boyd a képe.
És megírtam az új előtörténetet, ahol már az 1600-as években látja meg a napvilágot, mint egy alkoholista apa gyermeke, ki csak azért nősül újra, hogy legyen pénze... de ezzel megkeserítve fia életét. Aki mikor végre megszükik a családjától, hogy színész lehessen... hát, végül egy újabb csalódás vár, kiderül, hogy sok ember számára többet ér a pénz, mint a... szerelem? A nő részéről nem igazán nevezném annak.
Majd mikor újra rendben mennének tovább a dolgok... nos igen. Mostanában többre értékelem a tragikus végkifejleteket, mint a megható happy end-eket. Ezért van hányingerem bizonyos művek végétől, amik szinte már csöpögnek attól a hihetetlenül boldog végkifejlettől. Szerintem nem kellene példálóznom, de... jelenleg is van egy történet, ami "felkavarja" az én érzelmi világomat. Lehet főleg azért, mert nem tetszik...
Tehát. Adott nekünk egy pasi. Aki bizony meleg. És mit ír az író? Persze, hogy őt választják ki arra a "nemes" feladara, hogy háremben éljen egy csomó nővel, hogy aztán ő legyen majd az új nemzedékek atyja. Hát csudajó. Ezt talán túl is élném... egészen addig, amíg az amúgy meleg pasi rá nem jön, hogy ő valójában nagyon is hetero és hogy szerelmes az egyik nőbe és fú, szerelem mindörökre... piff. Könyörgöm. Hol látott már valaki ilyesmit, hogy az amúgy ekte meleg majd rögtön hetero lesz, minden... utóhatás nélkül?
Már megint jön az általános nőnevelés, miért sokak vállják... vagy inkább ez belénk van kódolva... azaz mi azt hisszük, hogyha kifogunk a fiúk közül egy nehezebb esetet... nos... akkor majd persze mi leszünk azok akik megváltoztatjuk! Hogy ó, biztosan meg fog változni, mivel szeret/hatással vagyok rá/rá fog jönni, hogy ez íhy jobb... persze.
Két végletet ismerek: a pasi egyáltalán nem változik, ugyan úgy csinálja a rossz szokásait, mondjuk nőzik még a barátnője mellett... azaz lelki törés, stb. Vagy a másik eset, mikor ekte papucs lesz belőle.
Oké, vannak köztes esetek, de én most konkrétan a nehéz esetekről beszéltem, nem azokról, akiknem egyszerűen csak az a gondja, hogy nem hajtja le a vécéülőkét pisilés után.
Tehát gáááhhh... sok író remekül ért hozzá, hogyan rontson el egy amúgy jó karaktert. Nem mintha én olyan tökéletes lennék.
Éééés igen, megint eltértem a tárgytól. Gabriel-nél tartottam, ugye? Nos... azt hiszem neki máris nagyobb érdeklődési köre van. Persze még mindig nem akkora, mint annak idején Vincent-nek. Neki... hát sokan szerették, azt hiszem. Gabe iránt egyenlőre kemény öt fő érdeklődik, de nekem már az is tömeg... mutatja, hogy nem annyira gáz karakter.
Bár most az a vicces, hogy van egy hozzá igen szorosan kapcsolódó karakter. Én konkrátan lemondtam arról, hogy valaki is megalkossa Thea-t... erre most kettő is. Persze, annak fogom adni, aki előbb jelezte a dolgot, elvégre... de vicces volt. Így legyen ötösöm a lottón, ahogy észrevettem a PM-et a levelesládámban.
És mi is ez a Galex, Gabson és Gabey? Gabriel-Alex, Gabriel-Jackson és Gabriel-Zoey... drága édes kis halandószolgám utolsóként. Bár akkor még mondhatnám, hogy Gabenus... mert Gabriel-Magnus... csak Magnus novelláját meg kellene írnom. Mikor egyik barátnőmnek felvázoltam a történetét, közölte velem, hogy én előző életemben egy elborult agyú gyilkos voltam. Aki kínzott másokat. Én ezt annyira nem hiszem. Néha túlságosan is empatikus vagyok. Néha meg nem. Tehát ki tudja. Lehet gyilkos voltam, empátiával... és empatikusan élveztem mások kínját. Milyen jó...
2009. szeptember 19., szombat
Minusz sokadik nap, majdnem egy héttel a nap után...
Hogy tudtam, hogy nem fog összejönni... na mindegy is. Most se tudom, hogy mi a fenének írok, mikor valami teljesen méshoz kéne összeszednem a gondolataimat, de egyszerűen... megint elértem azt a remek pontot, amit mostanában sokszor: képtelen vagyok írni. Ülök a gép előtt, nézem az üres Word ablakot és várom, hogy az ihlet jöjjön... mert ötlet van, de képtelen vagyok leírni. Azaz úgy leírni, hogy úgy érezzem tényleg jó lett. És ez idegesít, baromira idegesít.
Mert az ötlet mindig megvan, egyik például egy nagyon unalmas biológia órán jött... azóta minden biológia órán azzal heccelem Kati barátnőmet, hogy "Na akkor most megint gondolkozzunk V. László nemi életéről". Most jönne ugye a remek kérdés, hogy mégis nekem mi közöm van V. László nemi életéhez és persze, hogy milyen beteg elme gondolkozik ilyenekről, miközben a biológia tanár épp a szár fontos funkcióiról karattyol. Nos, ez egy remek kérdés. A válasz már megint a Laborc történetre fog fókuszálni, mert egy jó ideig sikerült csak annak szentelnem magam. Sajnos a tény az, hogy a teljes történet megvan a fejemben... azaz a fontosabb momentók. De vannak bizonyos részek, amiket részleteznem kellene... azok meg általában akkor jönnek, mikor épp írok. De ha nem tudok írni, akkor nem jönnek és gáz van.
Mindegy is, most inkább arról kéne regélnem, hogy születénap... és nem nagyon megy. Megvolt. Kaptam ajándékokat, meg minden, de semmivel se volt másabb, mint annak előtte. Talán több lóvé állt a házhoz, de ezen kívül ugyan ott vagyok, mint annak előtte.
De ez a hét kész kínszenvedés volt, a legjavából. Biológia órákon folyamtosan Laborcos dolgokon agyaltam, azaz volt 3 órám erre, meg ezerrel rettegtünk a péntektől, mivelhogy a drága tanárnőnk hétfőn bejelentette, hogy ő nem mondta, hogy a hétvégét is megadja, tehát péntekre el kell olvasnunk az Aranyembert. Szerintetek én addig mennyit olvastam belőle. Semennyit? Teli találat. Így mikor kiszámoltam, hogy napi 106 oldalt el kéne olvasnom abból a könyvből (mellékes megjegyzés: azért ennyit, mert nagy lapok, kicsi betűk... húdejó -.-), már rögtön sejtettem, hogy ez így nem fog menni. Képes vagyok 106 oldalakat olvasni egy délután, ezzel nem lenne gond. De csak azokat a könyveket, amik valóban érdekelnek és megfognak. De el kell mondjam, én nagyon nem szeretem Jókai stílusát. Valóban érdekes is lehetne a könyv, de... gyűlölöm, hogy annyit részletez. Hogy minden egyes pontját leírja a helynek... remek, szép dolog, de túlzásba viszi. Mire végigolvasok egy ilyen bővebben kifejtett részletezést már rég nem emlékszem az elejére, mert vagy hatszor elaludtam alatta. Nevezzetek kultúrálatlannak, vagy aminek akartok, de én a mai fejemmel nem szeretem az Arany embert. Életemben egy kötelező olvasmányom volt, amit szerettem, azaz Anyegin volt. Most még mondhatnátok, hogy na de mi van a Robinsonnal, meg a Candid-dal... hát, én azokat nem olvastam, mert nem volt kötelező. De szet hiszem, egy nap beiktatom, mint ahogy a Faustot is. Azaz megpróbálom.
Jó, annak idején még belekeztem az Arany virágcserépbe is. Érdekes lehetett volna. De ott is irritáltak bizonyos írói dolgok. Ott szó szerint az volt, hogy egyszerűen a falnak mentem, mikor "ha te lennél ott kedves olvasom, akkor te biztosan ezt és azt tennéd, de nem, te nem vagy ott, hanem a szereplőm, aki épp elcseszi magának az életét". Jó, nem ilyen fogalmazásmódban, de valami hasonló. A legtöbb ilyen kötelező olvasmánnyal manapság már az a gond, hogy nem abban a stílusban íródik, ami lekötné az embert, azaz a tizenéves diákot. Jó, egyik ismerősöm erre azt mondta, hogy ezzel az erővel azt is mondhatnám, hogy csináljanak képregényeket a kötelező olvasmányokból és tudjátok mit? Talán nem is járnánk olyan rosszul. Vagy legalább hangoskönyvben kiadnák őket. Akkor leülsz, csinálsz egy jó kis teát, vagy begyújtasz egy vízipipát, vagy elkezded dögönyözni a házicicát... vagy tudom is én mit teszel, de mégis hallgatod és valamennyi csak rád ragad. Persze, ezzel elvesszük az olvasás élményét. De ha egyszer nem élmény az, amit olvasol, hanem kínszenvedés?
Hm, térjünk vissza az iskolára. Tehát ez a hét. Hm, hát akkor kezdett még borzalmasabbá válni, mikor szerda este elkezdett baromira féjni a torkom és csütörtökre egy boldog torokfájás tulajdonosa lehettem. Elképzelhetetlenül élveztem az órákat, meg az általános rettegést, hogy nehogy kihívjanak felelni, mert a tanárt baromira nem fogja éredeklni, hogy fáj a torkom, akkor is felelnem kell. Aznap még az ortopédiára is elmentünk és hogy remek legyen, a doki közölte, hogy ebben az évben csak fél évre kapok felmentést és ha minden jól megy, 2010-ben már részt vehetek a tesiórákon. Nos, szerintetek mennyire örültem ennek a hírnek? Hát baromira nem, ja. Reménykedek, hogy legalább a gyógytesire rá lehet venni az orvost, mert szerény személlyem mindig is utálta a tesiórákat. Na jó, általános alsóban nem, de aztán felsőben egyre többször jöttek ezek az átkozott labdajátékok, én pedig "felém replülő labda"-fób vagyok, tehát... könyörgöm, inkább a gyógytesi péntekenként, mint normál tesi...
Na mindegy, a lényeg az, hogy csütörtökön túléltem a matekdogát és az angolt is, az más kérdés, hogy arról álmodtam, hogy mind a kettő egyes, sőt, még beszerzek valahogy egy történelem karót is... háh, fő az optimizmus.
Ha már optimizmus... napokat szenvedtem vele, hogy a torrent leszedje az Odaát negyedik évadát. Mikor lejött, örömkönnyeket sírtam majdnem, mert majd megevett a kíváncsiság, hogy ugyan mi történhetett Deannel, mikor... egy bizonyos jelenettől kezdve a hülye magyar felírat elkezdett csúszni... és bármilyen felíratot leszedtem és bárhonnan próbálkoztam még leszedni a videót... mindenhol pont ugyan ott csúszott. Azt hittem, ott fogok agylobot kapni. Fenébe is, hogy én nem tudok felíratokat időzíteni. xD
Pénteki napom is egy remek élmény volt. Pénzügyi alapismereteken képtelen voltam aludni, mivel túl elől ülök, ezért hát az értelmes bambulásnál maradtam, meg hagytam, hogy szálldossanak a gondolataim mindenféle hülyeségről.
Aztán dupla magyar. Nincs tanár, marad az Aranyember olvasás... élmény volt. Egy idő után feladtam és helyette aludtam a padon.
Fizika... hát fú. Azt hiszem akkor vesztettem el teljesen a normális gondolataimat és elkezdődött a nagy út, azaz egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos "mélyponthoz", mikor a hülyeség megállíthatatlanul tör fel és nincs megállás.
Töri óra előtt például a törifüzetemmel ütlegetlem Katit, miközben mondtam fel a törit, tarkítva némi káromkodással, értetlenséggel... meg egy adag hülyeséggel. Hála a jó égnek már nem nagyon emlékszem, miket hordtam össze, de sírva röhögtem rajta.
Aztán rohangálhattam egy sort otthon, hogy utána elkéssek a Westendből, ahol Katival meg Kapossal találkoztam, hogy megnézzem a Brünot. Hiba volt. Eleve nem akartam megnézni (ezért reméltem, hogy jön még valaki, aki szintén nem akarja megnézi és akkor én azzal a személlyel nézhettem meg volna valami mást), de végül úgy döntöttem, hogy mozi ünnep, most 500 forint kiadásba nem halok bele. Hát... ez a film egyszer se volt megnézhető, már az első 10 perc utén erős késztetést éreztem, hogy elhagyjam a mozitermet. A legviccesebb dolog egyedül a mozi előtt történő jelenet volt... beültünk Kaposékkal a helyünkre és szóbajött egy osztálytársunk, akit én nagyon nem kedvelek, kit Nándinak hívnak. Kapos mondta, hogy szerinte jófej... én meg elkezdtem mindennek lehordani a srácot, jó trágár kifejezésekkel, mert valami miatt mostanában nagyon eleresztettem magam ezen a téren, lehet azért, mert folyamatosan bágyadtnak és hullának érzem magam... azaz ezerrel szídtam, mikor az előttem ülő srác megszólal... "Bocsi... de engem is Nándinak hívak". Hát, én ott szakadtam a röhögéstől, mire Kapos benyögi persze, hogy "Ki szólt hozzád?". Én a döbbenettől utána nem tudtam mit szólni, de azért kicsit... hm. Ezután azon röhögtem, hogy Kapos milyen egy... hogyan fogalmazzak? Nem tudok szavakat adni ennek. Kapos az Kapos. Most a legfelelő szó, ami eszembe jut ez egy igen trágár kifejezés, én legalábbis mindig ezzel tudom le magamban Kapos cselekedeteit. Pöcsfej.
Na mindegy, ma meg a Petőfi csarnok előtt sétáltattuk Mitsuko patkányait, meg Anita kutyáját... elvoltam vele, csak hiányoltam az Animecon fílinget. xD Na igen, mostmár ha Petőfi Csarnok, akkor Animecon... jó, a mostanit nem élveztem annyira, mivelpénzem se volt és Mitsuko nélkül nem volt ugyan olyan.
Aninita kutyáját kellett sétáltani, mert ő meg megy valami fodrászsuliba és be kellett íratkozni... meg felkért, hogy legyek majd az egyik póbababája... bevállaltam, legalább értelme is lesz annak, hogy most újra növesztem a hajam. Mert most eléggé rövid, legalábbis a régebbi hátközépig érő hajamhoz képest a mostani vállamig se érő... de kíváncsi leszek, már alig várom, hogy legyen valami új frizurám. A végén még Anita lesz az én személyes fodrászom... hacsak nem rontja el a hajam. Tehát vennem kell valami jó sapkát. xD
Térjünk vissza a mára... bár semmi olyan nagyon érdekes nem történt, csak életemben először láttam a Kaptárt, és nagyon tetszett a zenéje, csak egy idő után unalmas volt, mert az elején vagy 20-szor kellett meghalgatnom, mert Mitsuko meg Anita rendezkedtek, én pedig addog a szobában üldögéltem és megpróbáltam beindítani a pipát...
Még írni akartam valamit, de elfelejtettem... na mindegy. Már így is eléggé terjedelmes amit írtam. Inkább most leülök, hogy tovább agyaljak néhány dolgot, meg kifejtsem a horrorfilmmel kapcsolatos nézeteimet barátnőimnek. XD
Mert az ötlet mindig megvan, egyik például egy nagyon unalmas biológia órán jött... azóta minden biológia órán azzal heccelem Kati barátnőmet, hogy "Na akkor most megint gondolkozzunk V. László nemi életéről". Most jönne ugye a remek kérdés, hogy mégis nekem mi közöm van V. László nemi életéhez és persze, hogy milyen beteg elme gondolkozik ilyenekről, miközben a biológia tanár épp a szár fontos funkcióiról karattyol. Nos, ez egy remek kérdés. A válasz már megint a Laborc történetre fog fókuszálni, mert egy jó ideig sikerült csak annak szentelnem magam. Sajnos a tény az, hogy a teljes történet megvan a fejemben... azaz a fontosabb momentók. De vannak bizonyos részek, amiket részleteznem kellene... azok meg általában akkor jönnek, mikor épp írok. De ha nem tudok írni, akkor nem jönnek és gáz van.
Mindegy is, most inkább arról kéne regélnem, hogy születénap... és nem nagyon megy. Megvolt. Kaptam ajándékokat, meg minden, de semmivel se volt másabb, mint annak előtte. Talán több lóvé állt a házhoz, de ezen kívül ugyan ott vagyok, mint annak előtte.
De ez a hét kész kínszenvedés volt, a legjavából. Biológia órákon folyamtosan Laborcos dolgokon agyaltam, azaz volt 3 órám erre, meg ezerrel rettegtünk a péntektől, mivelhogy a drága tanárnőnk hétfőn bejelentette, hogy ő nem mondta, hogy a hétvégét is megadja, tehát péntekre el kell olvasnunk az Aranyembert. Szerintetek én addig mennyit olvastam belőle. Semennyit? Teli találat. Így mikor kiszámoltam, hogy napi 106 oldalt el kéne olvasnom abból a könyvből (mellékes megjegyzés: azért ennyit, mert nagy lapok, kicsi betűk... húdejó -.-), már rögtön sejtettem, hogy ez így nem fog menni. Képes vagyok 106 oldalakat olvasni egy délután, ezzel nem lenne gond. De csak azokat a könyveket, amik valóban érdekelnek és megfognak. De el kell mondjam, én nagyon nem szeretem Jókai stílusát. Valóban érdekes is lehetne a könyv, de... gyűlölöm, hogy annyit részletez. Hogy minden egyes pontját leírja a helynek... remek, szép dolog, de túlzásba viszi. Mire végigolvasok egy ilyen bővebben kifejtett részletezést már rég nem emlékszem az elejére, mert vagy hatszor elaludtam alatta. Nevezzetek kultúrálatlannak, vagy aminek akartok, de én a mai fejemmel nem szeretem az Arany embert. Életemben egy kötelező olvasmányom volt, amit szerettem, azaz Anyegin volt. Most még mondhatnátok, hogy na de mi van a Robinsonnal, meg a Candid-dal... hát, én azokat nem olvastam, mert nem volt kötelező. De szet hiszem, egy nap beiktatom, mint ahogy a Faustot is. Azaz megpróbálom.
Jó, annak idején még belekeztem az Arany virágcserépbe is. Érdekes lehetett volna. De ott is irritáltak bizonyos írói dolgok. Ott szó szerint az volt, hogy egyszerűen a falnak mentem, mikor "ha te lennél ott kedves olvasom, akkor te biztosan ezt és azt tennéd, de nem, te nem vagy ott, hanem a szereplőm, aki épp elcseszi magának az életét". Jó, nem ilyen fogalmazásmódban, de valami hasonló. A legtöbb ilyen kötelező olvasmánnyal manapság már az a gond, hogy nem abban a stílusban íródik, ami lekötné az embert, azaz a tizenéves diákot. Jó, egyik ismerősöm erre azt mondta, hogy ezzel az erővel azt is mondhatnám, hogy csináljanak képregényeket a kötelező olvasmányokból és tudjátok mit? Talán nem is járnánk olyan rosszul. Vagy legalább hangoskönyvben kiadnák őket. Akkor leülsz, csinálsz egy jó kis teát, vagy begyújtasz egy vízipipát, vagy elkezded dögönyözni a házicicát... vagy tudom is én mit teszel, de mégis hallgatod és valamennyi csak rád ragad. Persze, ezzel elvesszük az olvasás élményét. De ha egyszer nem élmény az, amit olvasol, hanem kínszenvedés?
Hm, térjünk vissza az iskolára. Tehát ez a hét. Hm, hát akkor kezdett még borzalmasabbá válni, mikor szerda este elkezdett baromira féjni a torkom és csütörtökre egy boldog torokfájás tulajdonosa lehettem. Elképzelhetetlenül élveztem az órákat, meg az általános rettegést, hogy nehogy kihívjanak felelni, mert a tanárt baromira nem fogja éredeklni, hogy fáj a torkom, akkor is felelnem kell. Aznap még az ortopédiára is elmentünk és hogy remek legyen, a doki közölte, hogy ebben az évben csak fél évre kapok felmentést és ha minden jól megy, 2010-ben már részt vehetek a tesiórákon. Nos, szerintetek mennyire örültem ennek a hírnek? Hát baromira nem, ja. Reménykedek, hogy legalább a gyógytesire rá lehet venni az orvost, mert szerény személlyem mindig is utálta a tesiórákat. Na jó, általános alsóban nem, de aztán felsőben egyre többször jöttek ezek az átkozott labdajátékok, én pedig "felém replülő labda"-fób vagyok, tehát... könyörgöm, inkább a gyógytesi péntekenként, mint normál tesi...
Na mindegy, a lényeg az, hogy csütörtökön túléltem a matekdogát és az angolt is, az más kérdés, hogy arról álmodtam, hogy mind a kettő egyes, sőt, még beszerzek valahogy egy történelem karót is... háh, fő az optimizmus.
Ha már optimizmus... napokat szenvedtem vele, hogy a torrent leszedje az Odaát negyedik évadát. Mikor lejött, örömkönnyeket sírtam majdnem, mert majd megevett a kíváncsiság, hogy ugyan mi történhetett Deannel, mikor... egy bizonyos jelenettől kezdve a hülye magyar felírat elkezdett csúszni... és bármilyen felíratot leszedtem és bárhonnan próbálkoztam még leszedni a videót... mindenhol pont ugyan ott csúszott. Azt hittem, ott fogok agylobot kapni. Fenébe is, hogy én nem tudok felíratokat időzíteni. xD
Pénteki napom is egy remek élmény volt. Pénzügyi alapismereteken képtelen voltam aludni, mivel túl elől ülök, ezért hát az értelmes bambulásnál maradtam, meg hagytam, hogy szálldossanak a gondolataim mindenféle hülyeségről.
Aztán dupla magyar. Nincs tanár, marad az Aranyember olvasás... élmény volt. Egy idő után feladtam és helyette aludtam a padon.
Fizika... hát fú. Azt hiszem akkor vesztettem el teljesen a normális gondolataimat és elkezdődött a nagy út, azaz egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos "mélyponthoz", mikor a hülyeség megállíthatatlanul tör fel és nincs megállás.
Töri óra előtt például a törifüzetemmel ütlegetlem Katit, miközben mondtam fel a törit, tarkítva némi káromkodással, értetlenséggel... meg egy adag hülyeséggel. Hála a jó égnek már nem nagyon emlékszem, miket hordtam össze, de sírva röhögtem rajta.
Aztán rohangálhattam egy sort otthon, hogy utána elkéssek a Westendből, ahol Katival meg Kapossal találkoztam, hogy megnézzem a Brünot. Hiba volt. Eleve nem akartam megnézni (ezért reméltem, hogy jön még valaki, aki szintén nem akarja megnézi és akkor én azzal a személlyel nézhettem meg volna valami mást), de végül úgy döntöttem, hogy mozi ünnep, most 500 forint kiadásba nem halok bele. Hát... ez a film egyszer se volt megnézhető, már az első 10 perc utén erős késztetést éreztem, hogy elhagyjam a mozitermet. A legviccesebb dolog egyedül a mozi előtt történő jelenet volt... beültünk Kaposékkal a helyünkre és szóbajött egy osztálytársunk, akit én nagyon nem kedvelek, kit Nándinak hívnak. Kapos mondta, hogy szerinte jófej... én meg elkezdtem mindennek lehordani a srácot, jó trágár kifejezésekkel, mert valami miatt mostanában nagyon eleresztettem magam ezen a téren, lehet azért, mert folyamatosan bágyadtnak és hullának érzem magam... azaz ezerrel szídtam, mikor az előttem ülő srác megszólal... "Bocsi... de engem is Nándinak hívak". Hát, én ott szakadtam a röhögéstől, mire Kapos benyögi persze, hogy "Ki szólt hozzád?". Én a döbbenettől utána nem tudtam mit szólni, de azért kicsit... hm. Ezután azon röhögtem, hogy Kapos milyen egy... hogyan fogalmazzak? Nem tudok szavakat adni ennek. Kapos az Kapos. Most a legfelelő szó, ami eszembe jut ez egy igen trágár kifejezés, én legalábbis mindig ezzel tudom le magamban Kapos cselekedeteit. Pöcsfej.
Na mindegy, ma meg a Petőfi csarnok előtt sétáltattuk Mitsuko patkányait, meg Anita kutyáját... elvoltam vele, csak hiányoltam az Animecon fílinget. xD Na igen, mostmár ha Petőfi Csarnok, akkor Animecon... jó, a mostanit nem élveztem annyira, mivelpénzem se volt és Mitsuko nélkül nem volt ugyan olyan.
Aninita kutyáját kellett sétáltani, mert ő meg megy valami fodrászsuliba és be kellett íratkozni... meg felkért, hogy legyek majd az egyik póbababája... bevállaltam, legalább értelme is lesz annak, hogy most újra növesztem a hajam. Mert most eléggé rövid, legalábbis a régebbi hátközépig érő hajamhoz képest a mostani vállamig se érő... de kíváncsi leszek, már alig várom, hogy legyen valami új frizurám. A végén még Anita lesz az én személyes fodrászom... hacsak nem rontja el a hajam. Tehát vennem kell valami jó sapkát. xD
Térjünk vissza a mára... bár semmi olyan nagyon érdekes nem történt, csak életemben először láttam a Kaptárt, és nagyon tetszett a zenéje, csak egy idő után unalmas volt, mert az elején vagy 20-szor kellett meghalgatnom, mert Mitsuko meg Anita rendezkedtek, én pedig addog a szobában üldögéltem és megpróbáltam beindítani a pipát...
Még írni akartam valamit, de elfelejtettem... na mindegy. Már így is eléggé terjedelmes amit írtam. Inkább most leülök, hogy tovább agyaljak néhány dolgot, meg kifejtsem a horrorfilmmel kapcsolatos nézeteimet barátnőimnek. XD
2009. szeptember 9., szerda
4 - kapcsolat térkép
Hát, tegnap nem írtam. Majdnem nyolc órám is volt (első törifaktom mégis keddre lett rakva, azaz válaszhattam két tanár közül és a keddi oktató szimpatikusabb volt), de végül is csak 3-ig maradtunk bent, hála a jó égnek. Utána meg angol leckét kellett csinálnom, azaz fel kellett lépnem a quizlet.com honlapon a 12.B/11.A számára fenttartott részlegbe és angolul dumálnom a fentlévőkkel. Ma is fel kéne nézni, de egyrészt lusta vagyok ehhez, meg ma még vissza kell ülnöm törtit tanulni és ha minden igaz, apámnak majd segítenem kell pakolászni. Fúdejó.
Mivel tegnap nem írtam, úgy döntöttem, inkább kétnaponta írok bejegyzést... bár, ha nagyon kedvem tartja, lehet holnap is írok... meg lehet kéne is, mert a pénteki napom kilátástalan, mivel úgy lesz, hogy suli után megyünk néhány osztálytárssal megnézni egyik barátunknak az ajándékát, hogy mennyibe kerül, utána pedig este anyámékkal megyünk Besenyő Pista bácsit meg Boborjánt nézni. Ó, igen, az eldugott kis 17. kerületben is fellépnek, nem tudom, mi vitte rá őket, hogy itt is megjelenjenek. Bár mivel anyámék későn vették a jegyet, jó kis pótszékes elrendezés lesz, na de mindegy. A lényeg az, hogy ne valami benga alak üljön elém, mert akkor visítok.
És most jön a nagy kérdés, mit kaptam az 5. napon? Egy Bounty-t (ha nem így írják, akkor bocs :P) és anyu előkereste a kisbabafotóimmal teli albumot és azt nézegettük. Láthattam magam, hogy az ultrahangos fényképen milyen kis kicsi voltam, fénykép az első babámmal, én és a püsskacsám, meg az első macskám és én... sok-sok közös kép anyuékkal, az ominózus keresztelő, ahol valóban a gyertyát akartam megszerezni, na meg a bőgőroham, mikor a pap bácsi lelocsolt a szentelt vízzel... egészen az egy éves koromban tartott szülinapi buliig, ahol anyai nagyimmal táncikáltam. Micsoda fejlődés... ma Katival arról beszélgettünk, hogy kellene csinánom valami olyan képet, hogy az egyik oldalon az ultrahangos fotóm, a másikon én, a 18. születésnapomon. A poént kedvelők még azt is hozzátették, hogy a legviccesebb úgy lenne, hogy egy égő cigi lóg ki a számból, totálkómás fejjel, egyik kezemben egy borosüveg, másikban egy wiskeys... de azt hiszem ezeket az ötleteket hanyagolom. :P Esetleg majd ha valaki megkér, akkor megveszem neki a cigijét... persze, ha előtte kifizeti, mert most olyan anyagi válságban szenvedek, hogy az kész. Csak az nyugtat, hogy talán a rokonok megdobnak egy kis lóvéval a szülinapomon és anyámék nem látnak el mindenkit remek ötletekkel, hogy mit vegyenek nekem. Oké, a karórát azt én mondtam, na de... piff. Így igazán nem tudom, milyen tárgy az, amit a rokonoknak mondhatnéák, hogy vegyenek meg... zipzáros pulóvereket akarok. xD Ja, aztán apai nagymamámék meglepnének megint olyan remek holmikkal... nekem mindig olyan sötét cuccokat vettek, a legjobban azt a keki színű szabadidő ruhapárost utáltam, aminek a pulóver részén két fehér medve volt... nagyon rondéán nézett ki, néha még rémálmaimban is kísért. :P
Érdekes, hogy anyai nagymamámnak én vagyok a legkisebb unokája, apai ágon viszont én vagyok a legidősebb. Már előre retteghek a családi házimuritól, a kedves rokonok kérdéseitől, hogy "Milyen az iskola?" "Mi a helyzet a fiúkkal?" "Mikor házasodunk, már találnod kellett volna valakit..." Páff. Hogy utálom én ezt. De túlélem, akkor is. 19-én el kell mennem arra a magynitóra, addig mindenképpen élnem kell. xD Meg látnom kell a Csúf igazságot, meg egy csomó filmet, akit néztem ajánlóit és tetszett... milyen jó, hogy 17-től moziünnep.. majd megpróbálom osztálytársaimat becsábítani moziba. xD "Gyerekek, csütörtök van, menjünk moziba!" xD A szomorú az, hogy Kaposéknak épp csütörtökön van 8 órájuk... sebaj, majd pénteken! xD
Éééés most aki nem kedveli a szerepjátékos témát és nem kedveli a Vampiret és nem kedveli Laborcot, na az most húzzon a búsba, mert most egy kis részt a Vampire dogaimnak fogom szentelni. Mert csak. xD
Tehát... az egész hülyeség a törifakton kezdődött. Pallos elkezdte sorolni, hogy milyen témaköröket fogunk venni ebben az évben, na és nekem ezt hallgatva min járt az eszem? "Fú fe jó, még jobban ki tudom majd dolgozni a Vampire karaktereimet/városomat!" Elmebeteg? Skizzofrém? Álomvilágban élő? Meglehet. De legalább leköt és nem szenvedek mindenféle hülyeségeken, amin a többi velem egy korosztályban lévő lány tenné. (Itt értendő a pasi téma. Képzeletbeli pasijaimat egy élő se tudja felülmúlni. xD)
tehát végre megszületett a tökéletes név Laborc gyermekének, mert m,ár elegem volt abból, hogy egy csomó pasi karakterem Róbert-Robert-Roberto. xD Így most úgy döntöttem: Fülöp. Vicces, hogy eddig semmi dolgom nem volt ezzel a névvel, de most egyre inkább beleszerelmesedem, minél többször gondolok Laborc gyermekére. (Hát ez beteges... kezdek annyira belehavarodni, mint annak idejéán Laborcba, mikor kitaláltam. Fú, az nagyon beteges volt. xD)
Ma meg, miközben vígan sétálgattam a dombokon hazafele, egyre inkább leesett nekem: karaktereim hiába nem élnek feltétlenül egy városban, vagy nem sok kötődésük van egyméshoz, mégis kialakult egy kis lánc mindenki között, valahogy kötődnek egymáshoz. Így, miután hazaértem, megebédeltem, kicsit bambultam a matek házi felett, kijegyzeteltem a törifaktos anyagot egy füzetbe, megírtam az olaszt és nagyjából átnéztem a törit... megalkottam a Kapcsolat Térképet. Azaz tudjátok, mint a családfánál, kis vonalakat húztam mindenkiből, hogy ki kinek a kije... én arra tippeltem, hogy Laborc viszi majd a pálmát, de tévednem kellett. Bár még az utolsó pillanatban is eszembe jutott Laborc néhány kapcsolata és lehet, ha még azt az egy, nagyon kidolgozatlan karaktert beleszámolnám, akivel valószinűleg sose fogok játszani... tehát őt is, akkor egál lenne. De nem számolom, kicsit így is csalok Laborc javára (nem, nem vagyok elfogult, a bizonyos győztes karakterem is nagyon kedvelem).
No tehát, akkor nézzük... az első kiindulópontom nem Laborc volt, hiába ő minden kezdete, az ihletadó, a nagy múzsa, ő, akit igazán első Vampire karakteremnek tekintek... tehát nem tőle kellett kezdenem, hanem az atyjától, Ilariotól. A vicces az, hogy nagyon sokáig az ő múltjával kapcsolatban nem sok minden volt meg bennem, bár lássuk be... nem is nagyon érdekelt. Ilario tette vámpírrá Laborcot, csak onnantól érdekes, miután Laborc vele él. A törifakton agyaltam ki, hogy Laborcot és Ilariot távoli rokoni szálak kötik össze, mivel Laborc anyja olasz származású volt és Laborc anyjának Ilario az állítólagos nagybátyja. Az más kérdés, hogy valójában jóval isődebb, hogy az legyen, de... mindegy is. Tehát Ilario Laborc "nagybátyja", "atyja" és üldözője. Felőle csak 2 kapcsolat tiszta, lehet 3, de... tehát, Először is Laborc, mint "gyermek". Aztán ott van Konstancia, őt ismeri, de igazán ezt enm nevezném kapcsolatnak. És végül Fülöp, akivel majd lehet összehozza a sors, csak még nem tiszta előttem, hogy miből is fog álni az ő viszonyuk. Azt tudom, hogy eleinte Ilario pátyolgatja a fiút, de hogy Fülöp a mai 21. században hogy fog állni pontosan Laborchoz és Ilariohoz... hát még az előttem is rejtély. De annyi biztos, hogy most két karakterem van itt, akikbe nagyon bele vagyok havarodva... hát az egyik Fülöp. xD
Tehát, Ilario által jön Laborc, aki összesen 7 kapcsolatot tudhat magának. (Oké, lehetne 8, mert ott van Jessica, akivel elméletben jóban vannak, de Jessica karaktert sose fogom normálisan kidolgozni, mert nem létszükségletes elem. Na meg lehet, hogy ismeri Lilithet és Rékát is... de velük kábé olyan a kapcsolata, mint Ilarionak Konstanciával.) Tehát... Laborc "atyja" Ilario, "gyermeke" Fülöp, "fogadott húga" Sarolta, "gyermekkori barátja", érdekkapcsolatban élt Konstanciával, Roland egyszerre érez ioránta szerelmet és utálatot (jaj, Rolit is imádom xD majd róla is szövegelek később), aztán mondhtani baráti kapcsoaltban van Dáviddal, Ferenccel munkatársi viszonyban van, idővel ő lesz a menedzsere, vagy majd azt még meglátjuk. Tehát ez így 7.
Ó, és akkor most írjünk Fülöpről! *.* *Fungirl visong, szeme csillog és a többi és a többi*
Tehát... "nagyatya" Ilario, "atya" Laborc, ma kiaszaltam azt is, hogy majd jövendőbeli városomban ő lesz a Toreador Primogén (höhe, hát Laborc 6. generációs, ő 7... és akkor még ott van szivem sokadik csücske, Celesztin udvarmester, aki meg tuti valami 6. vagy 7. generációs... höhe, a tápos Toreador társadalom. Közben a Herceg Tremere... sebaj. xD) , azaz kapcsoaltban van Savoyaival és ugye az előbb említett Celesztinnel.
Hogy a vonalon maradjunk, akkor most jöjjön Savoyai... Bibioneban, sőt, már az előtt őt is szerettem, bár nem akkora hévvel, mint Laborcot, Rolandot, Celesztint, vagy Fülöpöt. Kábé annyira kedvelem, mint Ilariot... jó, Ilarionál jobban. Pedig Ilario talán kicsit jobb fejebb, mint ő... na mindegy. xD Bér ne várjáok el, hogy annyira kedveljem a Tremere karaktereket, mert egyszer régen elköteleztem magam a Salubrik és Tzimiscek oldalán... bár azért most szedek le róluk egy csomó anyagot, hogy jól játszam majd azt a hülye tremere hierarchikus rendszert. Agybaj, komolyan mondom.
Tehát, Savoyai udvarmestere Celesztin, Toreador primogénje Fülöp és kapcsolatban áll Saroltával... na, majd egyszer ezt is megírom, a lényeg az, hogy Sarolta baromira nem örül ennek a kapcsolatnak. xD Csak annyit mondok: "Vágyódás az ártatlanra". xD
Celesztin... te jó ég, Bibione terméke, na meg a hülye szőkebuziságom miatt... bér Vampireben egész jól tartom magam és Celesztin a 2. karakterem, aki szőke. Nálam, ez nagy szó. Ha tehetném, az összes pasim szőkévé tenném... bár sokakhoz nem illene. Savoyai szőkén *röhögőgörcs* Laborc szőkén *meghalt*.
Tehát, Celesztin Savoyai udvarmestere, amúgy mélységesen megveti őt és utálja, de tök mindegy... aztán, még ott van a kapcsoalt Sarotával (fú, gondolom már sejtitek, kinek van a legtöbb kapcsolata). Celesztin a drága védelmezője Sarotának azon időszakra, amíg a városban tartózkodik. Kell is a lánynak a védelem, Savoyai nem nagyon ismeri azt a szót, hogy "nem".
Ééés akkor Sári. A kis drága. xD Soroljam a kapcsoaltokat? Tehát... a ghouja Ferenc, "fogadott bátyja" Laborc, Savoyai áldozata, Celesztin a védelmezője, Roland, Réka és Lilith, mint barátai, Máté (Nyáúúú *.*) aki egy egyszerű halandó, de vele egy olyan általános versengős kapcsolata lesz, a jövőt meg nem tudom. A lényeg az, hogy imádom a kis vöröst. *.* Aztán ott van Rémusz... huhú, hogy miket rejtegetnek egyesek pincéi... egy 3. vagy 4. generációs vámpírt? Ehhe... xD Aztán ott van még persze Dávid is, akitő Sarolta fél, mert mikor találkoznak, folyamatosan halálra ölelgeti (ja, ő is vágyódik az ártatlanságra, csak ő nem annyira, mint Savoyai... ő beéri annyival, hogy "ááá, de aranyos" és halálra szorongatja Sárit. Szegény. Mármint Sári.)
És akkor most Roland, mert őt szeretjük. A vicces az, hogy Roland első ötlete akkor született, mikor Réka akaraktert megalkottam. Mert ugye Rékának az volt a története, hogy feljön pestre, hogy ott tagja legyen egy együttesnek... oké, sablon, nade Réka egy kakofón, akkor meg? No comment. Tehát, ki kellett taláni egy csapatot... igen, ugyen ekkor szüetett Dévid és ilith is, de ők az évek múlásával semmit se változtak, Roland meg igen. Eredeti terv szerint egy 25. életévében vámpírrá tett, vállig érő kékesfekete hajú vámpír, aki baromi öntelt és... hát, kissé hajaz Laborcra jellemileg. Mára már totál hetero, kivéve persze laborcnak, aki folyamatosan visszautasítja, haja kiszőkült és megrövidült, kora is olyan 18 év, piercing, meg a ruhatára talán kicsit emos-gothos beütésű. Lehet Lilith az ő ruhatárát is átrendezte, amikor nem figyeltem... uff. :P
Még eseztleg Rémuszról lenne kedvem regélni, de most még bennem is körvonalazódik a terve, eredetileg Ventrue lett volna, de... lehet csinálok neki egy saját klánt. XD Mert az olyan egyedi. És köcsög szemétláda leszek és annak a klánnak csak Rémusz a tagja és lehet nem is akar gyereket nemzeni... amúgy is, egyenlőre elvan azzal, hogy leszívja Sarolta emlékeit és abból tanul... na jó, azt hiszem, nem csak az ő emlékeit, mert akkor egy kicsit... fura felfogása lenne. xD
No tehát, akkor a kapcsolatok:
Ilario: 2-3
Laborc: 7
Fülöp: 4
Savoyai: 3
Celesztin: 3
Sarolta: 9 (ha jól számolom xD)
Ferenc: 2
Máté: 1
Konstancia: 3 (Laborc-Dávid-Roland)
Roland: 6
Dávid: 6
Lilith: 6
Réka: 6
Rémusz: 2 (Sarolta-Ferenc)
Ha nagyon evetemült lennék, még feszkenelném a Kapcsolat Térképet, de nem. Uff, de sok időt elcsesztem ezzel az életemből, hogy itt ezt leírogattam. XD Nem érdekel. Megyek mosogatót pakolni, aztán töri. (Nehehehe :'( Nemakarom xD) Na, pápá!
Mivel tegnap nem írtam, úgy döntöttem, inkább kétnaponta írok bejegyzést... bár, ha nagyon kedvem tartja, lehet holnap is írok... meg lehet kéne is, mert a pénteki napom kilátástalan, mivel úgy lesz, hogy suli után megyünk néhány osztálytárssal megnézni egyik barátunknak az ajándékát, hogy mennyibe kerül, utána pedig este anyámékkal megyünk Besenyő Pista bácsit meg Boborjánt nézni. Ó, igen, az eldugott kis 17. kerületben is fellépnek, nem tudom, mi vitte rá őket, hogy itt is megjelenjenek. Bár mivel anyámék későn vették a jegyet, jó kis pótszékes elrendezés lesz, na de mindegy. A lényeg az, hogy ne valami benga alak üljön elém, mert akkor visítok.
És most jön a nagy kérdés, mit kaptam az 5. napon? Egy Bounty-t (ha nem így írják, akkor bocs :P) és anyu előkereste a kisbabafotóimmal teli albumot és azt nézegettük. Láthattam magam, hogy az ultrahangos fényképen milyen kis kicsi voltam, fénykép az első babámmal, én és a püsskacsám, meg az első macskám és én... sok-sok közös kép anyuékkal, az ominózus keresztelő, ahol valóban a gyertyát akartam megszerezni, na meg a bőgőroham, mikor a pap bácsi lelocsolt a szentelt vízzel... egészen az egy éves koromban tartott szülinapi buliig, ahol anyai nagyimmal táncikáltam. Micsoda fejlődés... ma Katival arról beszélgettünk, hogy kellene csinánom valami olyan képet, hogy az egyik oldalon az ultrahangos fotóm, a másikon én, a 18. születésnapomon. A poént kedvelők még azt is hozzátették, hogy a legviccesebb úgy lenne, hogy egy égő cigi lóg ki a számból, totálkómás fejjel, egyik kezemben egy borosüveg, másikban egy wiskeys... de azt hiszem ezeket az ötleteket hanyagolom. :P Esetleg majd ha valaki megkér, akkor megveszem neki a cigijét... persze, ha előtte kifizeti, mert most olyan anyagi válságban szenvedek, hogy az kész. Csak az nyugtat, hogy talán a rokonok megdobnak egy kis lóvéval a szülinapomon és anyámék nem látnak el mindenkit remek ötletekkel, hogy mit vegyenek nekem. Oké, a karórát azt én mondtam, na de... piff. Így igazán nem tudom, milyen tárgy az, amit a rokonoknak mondhatnéák, hogy vegyenek meg... zipzáros pulóvereket akarok. xD Ja, aztán apai nagymamámék meglepnének megint olyan remek holmikkal... nekem mindig olyan sötét cuccokat vettek, a legjobban azt a keki színű szabadidő ruhapárost utáltam, aminek a pulóver részén két fehér medve volt... nagyon rondéán nézett ki, néha még rémálmaimban is kísért. :P
Érdekes, hogy anyai nagymamámnak én vagyok a legkisebb unokája, apai ágon viszont én vagyok a legidősebb. Már előre retteghek a családi házimuritól, a kedves rokonok kérdéseitől, hogy "Milyen az iskola?" "Mi a helyzet a fiúkkal?" "Mikor házasodunk, már találnod kellett volna valakit..." Páff. Hogy utálom én ezt. De túlélem, akkor is. 19-én el kell mennem arra a magynitóra, addig mindenképpen élnem kell. xD Meg látnom kell a Csúf igazságot, meg egy csomó filmet, akit néztem ajánlóit és tetszett... milyen jó, hogy 17-től moziünnep.. majd megpróbálom osztálytársaimat becsábítani moziba. xD "Gyerekek, csütörtök van, menjünk moziba!" xD A szomorú az, hogy Kaposéknak épp csütörtökön van 8 órájuk... sebaj, majd pénteken! xD
Éééés most aki nem kedveli a szerepjátékos témát és nem kedveli a Vampiret és nem kedveli Laborcot, na az most húzzon a búsba, mert most egy kis részt a Vampire dogaimnak fogom szentelni. Mert csak. xD
Tehát... az egész hülyeség a törifakton kezdődött. Pallos elkezdte sorolni, hogy milyen témaköröket fogunk venni ebben az évben, na és nekem ezt hallgatva min járt az eszem? "Fú fe jó, még jobban ki tudom majd dolgozni a Vampire karaktereimet/városomat!" Elmebeteg? Skizzofrém? Álomvilágban élő? Meglehet. De legalább leköt és nem szenvedek mindenféle hülyeségeken, amin a többi velem egy korosztályban lévő lány tenné. (Itt értendő a pasi téma. Képzeletbeli pasijaimat egy élő se tudja felülmúlni. xD)
tehát végre megszületett a tökéletes név Laborc gyermekének, mert m,ár elegem volt abból, hogy egy csomó pasi karakterem Róbert-Robert-Roberto. xD Így most úgy döntöttem: Fülöp. Vicces, hogy eddig semmi dolgom nem volt ezzel a névvel, de most egyre inkább beleszerelmesedem, minél többször gondolok Laborc gyermekére. (Hát ez beteges... kezdek annyira belehavarodni, mint annak idejéán Laborcba, mikor kitaláltam. Fú, az nagyon beteges volt. xD)
Ma meg, miközben vígan sétálgattam a dombokon hazafele, egyre inkább leesett nekem: karaktereim hiába nem élnek feltétlenül egy városban, vagy nem sok kötődésük van egyméshoz, mégis kialakult egy kis lánc mindenki között, valahogy kötődnek egymáshoz. Így, miután hazaértem, megebédeltem, kicsit bambultam a matek házi felett, kijegyzeteltem a törifaktos anyagot egy füzetbe, megírtam az olaszt és nagyjából átnéztem a törit... megalkottam a Kapcsolat Térképet. Azaz tudjátok, mint a családfánál, kis vonalakat húztam mindenkiből, hogy ki kinek a kije... én arra tippeltem, hogy Laborc viszi majd a pálmát, de tévednem kellett. Bár még az utolsó pillanatban is eszembe jutott Laborc néhány kapcsolata és lehet, ha még azt az egy, nagyon kidolgozatlan karaktert beleszámolnám, akivel valószinűleg sose fogok játszani... tehát őt is, akkor egál lenne. De nem számolom, kicsit így is csalok Laborc javára (nem, nem vagyok elfogult, a bizonyos győztes karakterem is nagyon kedvelem).
No tehát, akkor nézzük... az első kiindulópontom nem Laborc volt, hiába ő minden kezdete, az ihletadó, a nagy múzsa, ő, akit igazán első Vampire karakteremnek tekintek... tehát nem tőle kellett kezdenem, hanem az atyjától, Ilariotól. A vicces az, hogy nagyon sokáig az ő múltjával kapcsolatban nem sok minden volt meg bennem, bár lássuk be... nem is nagyon érdekelt. Ilario tette vámpírrá Laborcot, csak onnantól érdekes, miután Laborc vele él. A törifakton agyaltam ki, hogy Laborcot és Ilariot távoli rokoni szálak kötik össze, mivel Laborc anyja olasz származású volt és Laborc anyjának Ilario az állítólagos nagybátyja. Az más kérdés, hogy valójában jóval isődebb, hogy az legyen, de... mindegy is. Tehát Ilario Laborc "nagybátyja", "atyja" és üldözője. Felőle csak 2 kapcsolat tiszta, lehet 3, de... tehát, Először is Laborc, mint "gyermek". Aztán ott van Konstancia, őt ismeri, de igazán ezt enm nevezném kapcsolatnak. És végül Fülöp, akivel majd lehet összehozza a sors, csak még nem tiszta előttem, hogy miből is fog álni az ő viszonyuk. Azt tudom, hogy eleinte Ilario pátyolgatja a fiút, de hogy Fülöp a mai 21. században hogy fog állni pontosan Laborchoz és Ilariohoz... hát még az előttem is rejtély. De annyi biztos, hogy most két karakterem van itt, akikbe nagyon bele vagyok havarodva... hát az egyik Fülöp. xD
Tehát, Ilario által jön Laborc, aki összesen 7 kapcsolatot tudhat magának. (Oké, lehetne 8, mert ott van Jessica, akivel elméletben jóban vannak, de Jessica karaktert sose fogom normálisan kidolgozni, mert nem létszükségletes elem. Na meg lehet, hogy ismeri Lilithet és Rékát is... de velük kábé olyan a kapcsolata, mint Ilarionak Konstanciával.) Tehát... Laborc "atyja" Ilario, "gyermeke" Fülöp, "fogadott húga" Sarolta, "gyermekkori barátja", érdekkapcsolatban élt Konstanciával, Roland egyszerre érez ioránta szerelmet és utálatot (jaj, Rolit is imádom xD majd róla is szövegelek később), aztán mondhtani baráti kapcsoaltban van Dáviddal, Ferenccel munkatársi viszonyban van, idővel ő lesz a menedzsere, vagy majd azt még meglátjuk. Tehát ez így 7.
Ó, és akkor most írjünk Fülöpről! *.* *Fungirl visong, szeme csillog és a többi és a többi*
Tehát... "nagyatya" Ilario, "atya" Laborc, ma kiaszaltam azt is, hogy majd jövendőbeli városomban ő lesz a Toreador Primogén (höhe, hát Laborc 6. generációs, ő 7... és akkor még ott van szivem sokadik csücske, Celesztin udvarmester, aki meg tuti valami 6. vagy 7. generációs... höhe, a tápos Toreador társadalom. Közben a Herceg Tremere... sebaj. xD) , azaz kapcsoaltban van Savoyaival és ugye az előbb említett Celesztinnel.
Hogy a vonalon maradjunk, akkor most jöjjön Savoyai... Bibioneban, sőt, már az előtt őt is szerettem, bár nem akkora hévvel, mint Laborcot, Rolandot, Celesztint, vagy Fülöpöt. Kábé annyira kedvelem, mint Ilariot... jó, Ilarionál jobban. Pedig Ilario talán kicsit jobb fejebb, mint ő... na mindegy. xD Bér ne várjáok el, hogy annyira kedveljem a Tremere karaktereket, mert egyszer régen elköteleztem magam a Salubrik és Tzimiscek oldalán... bár azért most szedek le róluk egy csomó anyagot, hogy jól játszam majd azt a hülye tremere hierarchikus rendszert. Agybaj, komolyan mondom.
Tehát, Savoyai udvarmestere Celesztin, Toreador primogénje Fülöp és kapcsolatban áll Saroltával... na, majd egyszer ezt is megírom, a lényeg az, hogy Sarolta baromira nem örül ennek a kapcsolatnak. xD Csak annyit mondok: "Vágyódás az ártatlanra". xD
Celesztin... te jó ég, Bibione terméke, na meg a hülye szőkebuziságom miatt... bér Vampireben egész jól tartom magam és Celesztin a 2. karakterem, aki szőke. Nálam, ez nagy szó. Ha tehetném, az összes pasim szőkévé tenném... bár sokakhoz nem illene. Savoyai szőkén *röhögőgörcs* Laborc szőkén *meghalt*.
Tehát, Celesztin Savoyai udvarmestere, amúgy mélységesen megveti őt és utálja, de tök mindegy... aztán, még ott van a kapcsoalt Sarotával (fú, gondolom már sejtitek, kinek van a legtöbb kapcsolata). Celesztin a drága védelmezője Sarotának azon időszakra, amíg a városban tartózkodik. Kell is a lánynak a védelem, Savoyai nem nagyon ismeri azt a szót, hogy "nem".
Ééés akkor Sári. A kis drága. xD Soroljam a kapcsoaltokat? Tehát... a ghouja Ferenc, "fogadott bátyja" Laborc, Savoyai áldozata, Celesztin a védelmezője, Roland, Réka és Lilith, mint barátai, Máté (Nyáúúú *.*) aki egy egyszerű halandó, de vele egy olyan általános versengős kapcsolata lesz, a jövőt meg nem tudom. A lényeg az, hogy imádom a kis vöröst. *.* Aztán ott van Rémusz... huhú, hogy miket rejtegetnek egyesek pincéi... egy 3. vagy 4. generációs vámpírt? Ehhe... xD Aztán ott van még persze Dávid is, akitő Sarolta fél, mert mikor találkoznak, folyamatosan halálra ölelgeti (ja, ő is vágyódik az ártatlanságra, csak ő nem annyira, mint Savoyai... ő beéri annyival, hogy "ááá, de aranyos" és halálra szorongatja Sárit. Szegény. Mármint Sári.)
És akkor most Roland, mert őt szeretjük. A vicces az, hogy Roland első ötlete akkor született, mikor Réka akaraktert megalkottam. Mert ugye Rékának az volt a története, hogy feljön pestre, hogy ott tagja legyen egy együttesnek... oké, sablon, nade Réka egy kakofón, akkor meg? No comment. Tehát, ki kellett taláni egy csapatot... igen, ugyen ekkor szüetett Dévid és ilith is, de ők az évek múlásával semmit se változtak, Roland meg igen. Eredeti terv szerint egy 25. életévében vámpírrá tett, vállig érő kékesfekete hajú vámpír, aki baromi öntelt és... hát, kissé hajaz Laborcra jellemileg. Mára már totál hetero, kivéve persze laborcnak, aki folyamatosan visszautasítja, haja kiszőkült és megrövidült, kora is olyan 18 év, piercing, meg a ruhatára talán kicsit emos-gothos beütésű. Lehet Lilith az ő ruhatárát is átrendezte, amikor nem figyeltem... uff. :P
Még eseztleg Rémuszról lenne kedvem regélni, de most még bennem is körvonalazódik a terve, eredetileg Ventrue lett volna, de... lehet csinálok neki egy saját klánt. XD Mert az olyan egyedi. És köcsög szemétláda leszek és annak a klánnak csak Rémusz a tagja és lehet nem is akar gyereket nemzeni... amúgy is, egyenlőre elvan azzal, hogy leszívja Sarolta emlékeit és abból tanul... na jó, azt hiszem, nem csak az ő emlékeit, mert akkor egy kicsit... fura felfogása lenne. xD
No tehát, akkor a kapcsolatok:
Ilario: 2-3
Laborc: 7
Fülöp: 4
Savoyai: 3
Celesztin: 3
Sarolta: 9 (ha jól számolom xD)
Ferenc: 2
Máté: 1
Konstancia: 3 (Laborc-Dávid-Roland)
Roland: 6
Dávid: 6
Lilith: 6
Réka: 6
Rémusz: 2 (Sarolta-Ferenc)
Ha nagyon evetemült lennék, még feszkenelném a Kapcsolat Térképet, de nem. Uff, de sok időt elcsesztem ezzel az életemből, hogy itt ezt leírogattam. XD Nem érdekel. Megyek mosogatót pakolni, aztán töri. (Nehehehe :'( Nemakarom xD) Na, pápá!
2009. szeptember 7., hétfő
Könyves remekség
Most tűnt fel Réka "ajándéka", így most én is bejegyzem a 161. oldal, 5. mondatát... azaz 3 könyvét. Mert 3-mat olvasok egyszerre. És a kötelező olvasmányt még el se kezdtem... de jó! xD
~ Mervyn Peake: Titus Groan
"Persze csak ha nem kószálnál túl messzire."
~ Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
"Én megyek - mondta Barney, és kinyitotta az ajtót."
~ Gherbod Fleming: Gangrel
"az indián bal kezében egy darab vastag, fehér krétát tartott, hasonlót ahhoz, amilyenekkel a gyerekek az aszfaltra rajzolgatnak."
És akkor küldöm ezt a remekséget Ama/Ada/Adrinak (XD) és Miaka/Exo/Bratyónak (XD).
~ Mervyn Peake: Titus Groan
"Persze csak ha nem kószálnál túl messzire."
~ Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
"Én megyek - mondta Barney, és kinyitotta az ajtót."
~ Gherbod Fleming: Gangrel
"az indián bal kezében egy darab vastag, fehér krétát tartott, hasonlót ahhoz, amilyenekkel a gyerekek az aszfaltra rajzolgatnak."
És akkor küldöm ezt a remekséget Ama/Ada/Adrinak (XD) és Miaka/Exo/Bratyónak (XD).
6 - emlékek a múltból
Most természetesen kérdezhetnénk, hogy mi a fenének ez a nagy tartalmat takaró cím, ez a "balladai homály", ez a sejtelmes valami, amit én most írogatni kezdek? Nem takar sok tanulságot, vagy ehhez hasonlót. Ezzel azt se akarom írni, hogy 6 éve/hónapja/hete járok valakivel, mert ez is egy oltári nagy hazugság lenne, hiába dobna fel a dolog.
Ez a 6 csak annyit tesz, hogy 6 nap múlva még egy évvel öregebb leszek, de akkor már formálisan a felnőttek népes táborát fogom gazdagítani. Kérdezhetnétek, hogy várom -e... nos, igazából nem tudom. Csak a falnak tudok menni, mikor tőlem fiatalabb osztálytársaim nekiállnak nyavajogni, hogy "jaj, ha 18 leszek, akkor már nem leszek gyerek" és bla-bla. De lássuk be, ez van. Az öregedést senki se képes megállítani. Ha az ember mégis eléri majd ezt a technikát, addigra mi már rég hamu leszünk, jobb esetben.
Igazából ma nem is akartam blogot írni. Úgy voltam vele, hogy mire visszakapom a laptopot (erről később), akkor elég lesz. Pedig már sokszor agyaltam ki értelmes bejegyzéseket, hogy mit is írhatnék én le a nyárról, Bibioneról, az előttem álló évről... de ilyenkor persze sose voltam gépnél, hanem mondjuk fizika órán ültem, vagy matekon, esetleg hazafele tartottam a busszal, vagy a szobámat pakoltam. De ez mindig így megy. Általában ha ihletem van, nincs lehetőség arra, hogy leírjam. Ilyenkor reménykedem, hogy az alapmozzanat legalább a fejemben megmarad és akkor amjd egy szép napon leírom. Sajnos ez nem mindig jön össze.
Az alap löketet, hogy írjak, végül is anyámék adták meg. Eredeti terv szerint anya meg én délután elmentünk volna egy egyiptomi kiállításra, azaz néhány érdekes leletet szemlélhettünk volna meg. Itt van a környéken a kiállítás, én meg Japánon kívül még Egyiptomot is szeretem, tehát jól hangzott. De képbe jött az orbitális fejfájás, így végül lemondtam és inkább kifeküdtem aludni. Olyan este hét fele ébredeztem, mikor láttam valamit az ágyam szélén. Először a cetli tűnt fel, hogy "Boldog szülinapot! Apa és Anya". Kicsit megütközve pislogtam rá, elvégre a szüetésnapom nem ma van, hanem vasárnap. Na meg a cetli alatt volt valami. Arra rögtön rájöttem, hogy egy ruha, először valami ajándék pólóra gondoltam, de aztán rájöttem, hogy képtelen lennék átdugni a fejem azona lukon, na meg ha valóban póló, akkor nem sokat takarna belőlem... végül nagy lassan leesett: ez egy kisbabakori ruhám lehet. Micsoda felfedezés, mi? Tehát... lementem az alsó szintre, hogy utána járjak a dolognak, végül is kaptam egy kis felvilágosítást: minden nap kapok egy kis apróságot kicsi egyrekkoromból. Kiderült, hogy azt a ruhácskát akkor viseltem, mikor keresztelni vittek, még csak fél éves voltam. De azért már fél évesen is lehette piromán hajlamaim, mert ahogy anyu mesélte, én minden áron meg akartam fogni a gyertya lángját... pontosítok: keresztanyám fogott egy gyertyát, Kicsi Én az ölében, aki ezerrel nyúlkál a gyertya felé, pontosabban a láng felé. Most fel is rémlik emékeim között a fotó, amin épp a gyertya felé nyúlkálok... hm-hm.
De akkor most ugye jönnének a kérdések, hogy milyen volt Bibione? Jó volt, csak ne lopták volna el a pénztárcámat utolsó előtti nap... az nagyot dobott volna a dolgon. Na meg Bibione emítése ne emékeztetne az olasz érettségire... meg fogok bukni, meg fogok bukni... de jó. -.- Talánom kellene egy olasz magántanárt. És itt a francos Kresz is...
Na jól van, fáradt vagyok, halasztom holnapra a bővebb írást... hacsak nem elsz 8 órám. Grr. Szép-jó-éjt.
Ez a 6 csak annyit tesz, hogy 6 nap múlva még egy évvel öregebb leszek, de akkor már formálisan a felnőttek népes táborát fogom gazdagítani. Kérdezhetnétek, hogy várom -e... nos, igazából nem tudom. Csak a falnak tudok menni, mikor tőlem fiatalabb osztálytársaim nekiállnak nyavajogni, hogy "jaj, ha 18 leszek, akkor már nem leszek gyerek" és bla-bla. De lássuk be, ez van. Az öregedést senki se képes megállítani. Ha az ember mégis eléri majd ezt a technikát, addigra mi már rég hamu leszünk, jobb esetben.
Igazából ma nem is akartam blogot írni. Úgy voltam vele, hogy mire visszakapom a laptopot (erről később), akkor elég lesz. Pedig már sokszor agyaltam ki értelmes bejegyzéseket, hogy mit is írhatnék én le a nyárról, Bibioneról, az előttem álló évről... de ilyenkor persze sose voltam gépnél, hanem mondjuk fizika órán ültem, vagy matekon, esetleg hazafele tartottam a busszal, vagy a szobámat pakoltam. De ez mindig így megy. Általában ha ihletem van, nincs lehetőség arra, hogy leírjam. Ilyenkor reménykedem, hogy az alapmozzanat legalább a fejemben megmarad és akkor amjd egy szép napon leírom. Sajnos ez nem mindig jön össze.
Az alap löketet, hogy írjak, végül is anyámék adták meg. Eredeti terv szerint anya meg én délután elmentünk volna egy egyiptomi kiállításra, azaz néhány érdekes leletet szemlélhettünk volna meg. Itt van a környéken a kiállítás, én meg Japánon kívül még Egyiptomot is szeretem, tehát jól hangzott. De képbe jött az orbitális fejfájás, így végül lemondtam és inkább kifeküdtem aludni. Olyan este hét fele ébredeztem, mikor láttam valamit az ágyam szélén. Először a cetli tűnt fel, hogy "Boldog szülinapot! Apa és Anya". Kicsit megütközve pislogtam rá, elvégre a szüetésnapom nem ma van, hanem vasárnap. Na meg a cetli alatt volt valami. Arra rögtön rájöttem, hogy egy ruha, először valami ajándék pólóra gondoltam, de aztán rájöttem, hogy képtelen lennék átdugni a fejem azona lukon, na meg ha valóban póló, akkor nem sokat takarna belőlem... végül nagy lassan leesett: ez egy kisbabakori ruhám lehet. Micsoda felfedezés, mi? Tehát... lementem az alsó szintre, hogy utána járjak a dolognak, végül is kaptam egy kis felvilágosítást: minden nap kapok egy kis apróságot kicsi egyrekkoromból. Kiderült, hogy azt a ruhácskát akkor viseltem, mikor keresztelni vittek, még csak fél éves voltam. De azért már fél évesen is lehette piromán hajlamaim, mert ahogy anyu mesélte, én minden áron meg akartam fogni a gyertya lángját... pontosítok: keresztanyám fogott egy gyertyát, Kicsi Én az ölében, aki ezerrel nyúlkál a gyertya felé, pontosabban a láng felé. Most fel is rémlik emékeim között a fotó, amin épp a gyertya felé nyúlkálok... hm-hm.
De akkor most ugye jönnének a kérdések, hogy milyen volt Bibione? Jó volt, csak ne lopták volna el a pénztárcámat utolsó előtti nap... az nagyot dobott volna a dolgon. Na meg Bibione emítése ne emékeztetne az olasz érettségire... meg fogok bukni, meg fogok bukni... de jó. -.- Talánom kellene egy olasz magántanárt. És itt a francos Kresz is...
Na jól van, fáradt vagyok, halasztom holnapra a bővebb írást... hacsak nem elsz 8 órám. Grr. Szép-jó-éjt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)