Egyik pillanatban madarat lehet velem fogatni, aztán jön a jól ismert arcukcsapás, is annyi az egész varázsának. Kicsit örülök, hogy mégse írtam meg ezt a bejegyzést még pénteken, mert akkor még csak az igazán bolfog dolgokba láttam bele, de most... legalább az árny oldalát is látom a dolgoknak.
Hol is kezdjem? Talán maradjunk a pénteknél...
Igen, bukok matekból, legalábbis szerintem a tanerő nem fogja nekem megadni a kettest. Életem első bukása. Anyuék jobban fogták fel, mint vártam, és végre azt is belátták, ha eltiltanak a gépezéstől, az nem változtat annyit a dolgokon... esetleg még harapósabbhangulatom lesz otthon... vagy megteszem azt, amit egyszer régen, mikor jó ideig csak 15 percekel lehettem a gépnél: sírtam egy sort, hogy nem igaz már, hogy mikor újra beszélgetni tudnék azokkal az emberekkel, akikkel régen nem, akkor kell ezeket eszközölni... (azt hiszem, akkor már három hete voltam 15 perces korláton). (És igen, akkor épp úgy tűnt, újra fel fogok járni a helyre... aztán a dolog persze alábbhagyott...)
Mindegy, én nem a bukásomról akartam beszélni... tehát, elindultunk Bencével és Bebivel a tesiteremhez, de mivel Bebinek tesiznie is kellett, így végül a padon az egész baráti társaságunkból Bence és én maradtunk. Egymásnak mutogattunk nekünk tetsző számokat, és bizony egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy stílusunk nagyon megegyező. Épp a Nox Arcanatól hallgattuk a Belladonna-t, mikor Bence megszólal: "Ma találkozom az egyik haverommal, és jöhetnél te is... olyan vagy mint mi, és tudod, meséltem arról, hogy szoktunk úgy mesélgetni egymásnak, és szerintem te simán be tudnál szállni a dologba..."
Szerintem ő nem fogta fel, hogy akkor mennyire jól estek a szavai. Biztosra veszem, hogy nem valami bóknak szánta, mégis, akkor nagyon jól esett. Tehát Bence akkor nagyot lépett előre a barátaim között, tehát... jó volt. Utána meg mivel elmaradt a bioszóránk a buszmegállómban beszélgettünk vagy háromnegyed órát, és vagy négy buszomat hagytam elmenni, pedig azok az átkos 198-asok nem járnak olyan sűrűn...
Persze, sajnos nem mentem el Bence bulijára, mert drága jó anyám úgy se engedett el, főleg azután, amit ma reggel mondot... nem, nem részletezem, mert azt mondta, ha bárkinek is elmondom, nekem "végem van". xD Kedves anyuka, nem de?
Tehát... szombaton pedig Kapossal futottam össze, megvettük életem első acélbetétes kanacsát, ami szép vörös, és én csak Börtnek hívom. xD A táskám Bud, a cipőm Bört... lehet, a laptopomnak is inkább valami B betűs nevet kéne találnom... jól van, ne nézzen senki hülyének, sok a szabadidőm... na jó, annyira nem.
Mindegy... most a szombat estén van a lényeg. Vígan MSN-ezek Kapossal, aki épp azt a haditervet fejtegette nekem, hogy Bencét hogyan vehetnénk rá, hogy Vampire-özzön velünk. Mondtam neki, hogy ne csinálja már, rögtön bele akarja dobni a mélyvízbe? Erre Kapos reakció: "egyébként, amikor eleinte a Vampiréről dumáltál elgondolkodtunk rajta a többikkel, hogy lekoptatunk és nézd meg most "
Na itt... itt volt az, hogy egy ideig egy szót se bírtam leírni. Ültem a gép előtt, és bambán néztem. Rendben, első év elején volt, de akkor is... szerintem egyszer ha megemlítettem a dolgot, többet nem, és máris...
Nagyon rosszul éreztem magam. Kapos egyáltalán nem értette, hogy miért bánt a dolog, Bebi azzal nyugtatott, hogy erre ő nem is emlékszik, és hogy nem a múlt a lényeg, hanem az, hogy most mi van...
Az a szomorú, hogy ezek után nem tudom, mit merjek megemlíteni nekik. De most komolyan. Meg mi lett volna akkor, ha tényleg eljutnak odáig, hogy "lekoptatnak"? Kábé úgy jártam volna, mint általános iskolás éveimben, sőt, rosszabbul. Mert általánosban legalább volt az, hogy oda tudtam menni egy alsóbb osztályba járó barátnőmhöz. De ott... nem ismertem senkit, csak az osztálytársaimat, és akkoriban... áhh. Bánt a gondolat. Nagyon is.
Kapos persze mondta, hogy akit lekoptatnak a társaságból, az kábé most ő lenne, de... nem tudom, kit hogy érintene, mikor egyszer csak közölné vele az egyik barátja, hogy "Hm, volt egy időszak, mikor úgy gondoltam, le kéne koptatnom téged magamról, de lásd most, még mindig együtt vagyunk!" Én úgy éretem, mintha jól pofon vágtak volna.
Mert akármennyire is nem tűnik úgy, de nekem negyon fontosak azok az emberek, akik egyszer a barátaim lettek. De most tényleg. Lehet, megszakadhat a barátságunk, de ha évek múltán találkoznék velük, lehet ugyan olyan nagy örömmel fogadnám őket, mint az előtt...
Na mindegy. Fecsegek itt össze-vissza.
Inkább megyek írni, az is értelmesebb ennél... na pápá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése