Méreg-merengő-meleg

Meleg. Valahogy egyszerűen lefáraszt ez az idő. Bár a valóság az, hogy jobban szeretem a nyarat. Talán csak abból a megfontolásból is, hogy akkor van a nyári szünet. Lökött egy hozzáállás, de ez van. Ha egy napon dolgozni fogok (ami remélhetőleg meg fog történni... bár ha hirtelen multimilliomossá válok és nem kell dolgozni, akkor az se zavarna igazán), akkor lehet, hogy utálni fogom. Mitsuko meséli mindig, hogy milyen borzalmas egy légkondi mentes irodában dolgozni. Én meg nem táplálok olyan hiú reményt, hogy majd valami olyan munkám lesz, amit szeretek. Elvégre a munkák, amik talán tetszenének, inkább másodállásnak jó. Teszem azt, péládul írónak lenni. Lehet, ha ez lenne a munkám, akkor sikeresen seggberúgdosnám magam és lehorgonyoznék egy történetnél. És persze megírnám végig.
Szomorú az, hogy sose tudtam végigírni egy törétnetemet se. Azaz van novella, amit befejeztem, na de hogy egy regény, minek az összes fejezetét megírtam? Nos... olyan nincs. A novellák amik megvannak... azokkal meg az a gond, hogy az idő múlásával már nem tetszenek.
Csak vigyorogni tudok, mikor véletlen kezembe kerül 4.-es fogalmazás füzetem, ahol kezdetleges kis történeteimet írogattam, az órán megadott címek alapján. Meg mikor volt azaz Almammater, vagy micsoda és a fogalmazásos dologra jelentkeztem... emlékszem, mennyire örültem, mikor közölte velem akkor osztályfőnököm, hogy országos szinten 9. lettem... általános iskolás alsóst nézve ez nem olyan rossz eredmény. Persze, több 9. helyezet is volt, na de azért megmelengeti kicsi lelkemet ez az emlék. Egy kis önbizalom löket, ha már alapjáraton nem rendelkezek vele.
Meg mikor megtaláltam azt a vaskos kis könyvet, amibe a verseimet írtam. Máig jót kuncogok ritmikájukon és rímein... nem mintha annyira nagy költő lennék. Máig úgy érzem, hogy nekem kínai ez a jambus meg hexameter és a többi. Ezért se próbálkozok szonettet írni, nem mintha akkora késztetésem lenne rá.
Emlékszem, az első igazi regényem se indult regénynek. Az akkor éppen a papagájaimról szólt (nem röhög)... eleinte csak valami napló szerű volt, hogy mit csinálnak. Csak aztán derékba törtem "ornitológusi" pályámat, mikor rájöttem, hogy ez így túl unalmas, vigyünk bele egy kis izgalmat... akkor fogott meg a környéken lévő elhagyott temető gondolata (mert igen, erre ez is van, ha még nem említettem volna... és igen, még mindig Budapesten élek). Hatalmas fák, kihalt az egész, hol csak a kóborkutyák, a csövesek és az idióta környékbeli általános sulisok fordulnak meg cigizni, hogy le ne bukjanak otthon. Annak ellenére, hogy olyan közel lakom hozzá, mégis csak olyan három alkalommal jártam ott. Egyrészt kullancsfóbiám miatt, másrészt azért, mert anyámék is bogarat ültettek a fülembe. Bár néha még máig nagy a kísértés, hogy ismét benézzek. De egyedül nem megyek, mert csak. Majd egyszer.

Tehát, a temető ott jön a képbe a papagájos történet szempontjából (még mindig tilos röhhögni), hogy kitaáltam három szellemalakot, akik... (heh, ezt még nekem is cinkes leírni, hogy milyen baromságokat találta ki 12 éves fejjel) bedofadják az elcsatangolt papagájokat és valahogy a temető légköre úgy hat rájuk, hogy értelmes gondolataik lesznek, meg ugye beszélnek, bla-bla. Pontosan nem is tudom, mi lett volna a cselekmény, de a vége az lett volna, hogy a madarak végül hazatérnek. Mert hát Happy End. Akkoriban mániám volt az a boldog vég dolog, mostanában kezdek leszokni róla. Néha már többre értékelem a nem boldog véget. Elvégre sokkal jobb egy nem éppen derüs vég, mint egy nyáltól csöpögő, habos-babos... tudjátok ti jól, mi. Stephenie Meyer Burokja is ezért idegesített felt. Túl boldog volt a vége. Kedvem szerint levágtam volna a legvégét és kinyírom az egyik csajt. Esetleg talán az egyik pasit. Mert egyszerűen... túl jó a vége. Mondjam azt, hogy irreális? Oké, meglehet, hogy egyes emberek boldogok tőle, mert ha a könyvben szereplőknek sikerült, na, akkor neki is menni fog és akkor ő most ebből merít erőt... de... nem tudom. Bizonyos dolgokban inkább szeretek a realitások talaján állni. Továbbra is imádom a vámpíros-vérfarkasos-démonos, azaz mindent összevetve: természetfeletti történeteket, még mindig a sárkányok szerelmese vagyok, ugyan úgy, mint kiskoromban... de az életre vonatkozó szabályokat azért még nem hazudtolnám meg. Semmi, de semmi ne lehet felhőtlenül boldog, mint ahogy a vég sem. Lehet, totálisan sötét világnézet, de semmi se lehet tökéletes. Ezzel persze nem azt mondom, hogy "egyszer minden kapcsolat véget ér, és jön a válás", hanem azt, hogy sokszor közbejöhet egy kis gigszer. Persze, sok minden megoldható, túl lehet rajta lépni, de a "hegek" megmaradnak. Na meg egyszer mindenki meghal. És a halál olyan boldog dolog lenne? Természetesen egyeseknek megváltás. Akik tudnak hinni, hisznek abban, hogy van egy felsőbb hatalom, kinek jogában áll irányítani minket, aki figyel minket és vigyáz ránk... azoknak lehet, hogy a haál tényleg egy út a jobb felé. No de ha nézzük a tényeket... ha annyira vigyáznak ránk, miért történik ez a sok borzalom az életben? Mondhatnám, miért nem hal meg mindenki természetes halállal? Mert az túl egyszerű és túl boldog lenne. Hívő barátaink mondhatnák, hogy megkaptuk a szabad akaratot és ha valaki árt nekünk, akkor arról csak is az ártó fél tehet. De akkor még ott van a cunami, a repülőgép katasztrófák, a földrengések, a tornádók... azok is a mi szabad akaratunk miatt indultak útnak?

Ezzel persze azt se akarom mondani, hogy megvetem a hívőket. Nem, mindenki abban hisz, amiben szeretne. Hiába nem hiszek, talán azaz elsős koromban véletlenül becsúszott angol-hittan tábor kicsit elhintette bennem a csíráját annak, hogy érdeklődjek a biblia iránt. Meg talán a Vampire szerepjáték is rátett egy lapáttal. Tudom is én miért, de például a kereszteslovagok története érdekes.
Hm... és most honnan is jutottam el idáig? A melegtől? Nos, mindegy.
Jelenleg leginkább regényeim közül a Sindala-t, és a Nova nevezetű Merry-LKH fanfictionomat kellene írnom. A Sindalat azért, mert agyamban néha már egyre tovább írom a történetet, egyre inkább belemerülök, miközben a kezdeti ötleteim elvesznek a süllyesztőben. Borzalmas, hogy rá kellett jönnöm, hogy én jót írni csak gép előtt tudok. Ha papírra vetem, akkor nem éppen olyan lesz, mint amilyennek akarom... persze ez gépeléses dolog se jön mindig össze. Az "Álombéli bál" munkacímmel (tudom, borzalmas cím, ezért munkacím, idővel kitalálok mást) ellátott történetemmel is az volt számomra a gond, hogy... nem úgy írtam, ahogy akartam. Néha máig visszaköszönt a dolog, hogy folytatnom kéne, azaz inkább meg kellene írni... de ugye, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene.
Na meg ott van Laborc. Legimádottabb Vampire karakterem, ki még egyszer álmomban is rám köszönt... az ő előtörténete nőtte ki magát egy regénnyé, mit majd egyszer megírok. Csak ahhoz kutatásokra lenne szükségem. Jobban beleásni magam V. László és Hunyadi Mátyás uralkodásának idejébe, hogy az általam kreált Cillei családrész valamennyire reális legyen. De persze már azzal meghazudtolom a helyzetet, hogy új Cilleieket teremtek, mikor elméletileg eleve kihaltak. Ilyenkor eszembe jut az, hogy minden általam írt történrt az én kis saját világom egy része, így hagyhatnám szabadon szárnyalni a fantáziámat. De teljesen elütni nem akarok a kortól.
Meg már említettem a Novát. Azt talán csak azon okból kellene megírnom, hogy tisztában legyek saját kis árny oldalammal. Magam is kicsit megijedtem, mikor kialakut bennem a történet alapja, hogyan is alakul minden... a "szebbnél szebb" halál, aztán ott van azaz erőszakos rész... nem tudom, van mikor inkább saját gátlásaim akadályoznak meg abban, hogy írjak... na meg, hogy nem látom a törtánet végét, hogy mit is akarok ezzel.
Mivel velem általában mindig úgy van, hogy kitalálom egy történet elejét és a történet végét. A közepe meg útközben jön. A Novanál nem éppen ez a helyzet. Nincs meg a vége... azaz... de. Valójban mégse nevezném annyira nagyon végnek. Inkább valami új kezdetének, ami követelné a folytatást. De ne fogom, mert lenne ötletem... de saját fantáziám egyre bizarabb dolgokat szül. Vérfertőzés, megerőszakolás, kínzás? Saját kis torz agyam olyan dolgokat szül, miktől néha még én magam is megijedek. Aztán vagy elfelejtem... vagy nem.
Mindegy is, jelenleg leginkább egy új karakterem gondolata köt le, kinek előtörténete szintén olyan ütemben terjed, mint egykor Laborccé. Kicsi Celestiel talán az egyik olyan karakterem, aki sok mindenben hasonlít hozzám. Hisz szerepjátékos karaktereim nagy részét inkább olyan tulajdonságokkal vértezem fel, aminél általában vagy azt szeretném, hogy rendelkezzek velük... azaz nagyátlagban több az önbizalmuk. Nos... Tiel nem ilyen. Na jó, én nem változtam át hattyúvá. Nem is szeretnék teliholdkor kitollasodni. Bár a bátyját irigylem tőle. Igen, még mindig báty-komplexusban szenvedek, még mindig átkozom a szüleimet, hogy miért nincsen egy jófej bátyám. Mint például unokatesómnak.

Oké, szerintem ma már túl is írtam magam, néhényan haragosak is lehetnek rám, mert már miüta nem tolom fel a képem MSN-re, mert lusta vagyok mindenhez és mindenkihez és inkább Odaátot nézek. xD Bocsi mindenkinek, ne öljetek meg. xD