Váratlan

Pedig úgy döntöttem, csak hónaponta blogolok, de most úgy döntöttem, hogy ezt most leírom, és kész. (Azért hónaponta, mert akkorra talán lesz egy komment, és akkor legalább biztosabb vagyok benne, hogy elolvasta valaki. Jaja, még mindig "kommentkurva" vagyok. xD)
Jó dolog, hogy sokszor MSN-en van 5-6 ablakom, és tudok beszélgetni az emberekkel. Örülök neki, hogy nincs az, mint pár hónappal ezelőtt, hogy folyamatos pangás, ha egy barátnőm nem jött fel, senkivel se beszéltem így maradt az anime nézés, és az azon való filozofálgatás. Oké, jó dolog animet nézni, na de én többre értékelem, ha tudok beszélgetni az emberekkel.
Most is van új ismerős, akivel lehet beszélgetni, meg jó beszélgetni, és örülök is neki, na de ott a bökkenő, hogy az új igazán sose helyettesíti a régit.
Örültem, mikor Amával újra beszélgetni kezdtem, és sikerült leszervezni egy Vampire játékot, és szerencsétlen megismerhetett néhány embert egyik-másik baráti körömből.
El se tudjátok képzelni mennyire örültem neki annak idején, mikor újra beszélgetni kezdtem Zorával. Jó volt, örültem neki, de annak még jobban örültem, mikor valamennyire a magánéletébe is beavatott. Most mégis, mondhatnánk, mi a fenét nyerek vele? És hogy miért bánt az, mikor azt mondják, hogy "inkább nem mesélek, mert biztos untatna". Nos, erre az a válasz, hogy: ha elmondod a másiknak a gondjaidat, akkor az ettől úgy érezheti valamennyire, hogy azért fontos vagy neki. Egy jött-mentnek nem mondod el, ha valami nyomja a lelked, nem? Engem azért bántott mindig is ez... mert lehet, csak azért nem mondja el, mikor rákérdezek, mert nem akar zavarni vele, de nekem ebből csak annyi jön le, hogy mégse tart annyira fontosnak, mint amennyire én őt esetleg. Lehet hülyeség, de én így látom.
Aztán... ott van még a tegnapi nap, mikor lett az a közös beszélgetés... jó volt beszélgetni velük, mintha kicsit nosztalgiáztam volna, és jó volt velük így beszélni, tényleg. Mert valahogy sokakkal már nagyon nem olyan a kapcsolatom, mint régen volt, és... ez rossz. Nem mondom, hogy az ő hibájuk, mert az ilyenekről két ember tehet, meg az is lehet, hogy én láttam bele a dolgokba túl sokat, de ki tudja már? Tegnap örültem a dolgoknak. Remélem még lesz ilyen... mert jó. Lehet semmi se lesz már olyan, mint régen, lehet nem fogom ugyan azt a köteléket érezni, mint akkor, de ha már egy kicsit is közelebb érzem magamhoz azokat az embereket, akik egykor az én megmentőim voltak a mindennapok elől... akkor boldog vagyok. Akkor érdemes reménykednem...